Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 1-2. szám - Vincze Krisztián: Miért van a rossz, ha van Isten? - A teodiceai válaszstratégiák apóriáiból Krisztus felé tekintve
Miért van a rossz, ha van Isten? VINCZE KRISZTIÁN rossz, amely a teremtett valóság természetéből adódik, hiszen ami teremtett, az véges és lehatárolt, így az ember léte is véges, töredékes és törékeny. A strukturális rossz azt jelenti, hogy a rossznak olyan formája is megtapasztalható, amely az ember által létrehozott, de a későbbiekben önállóvá, az embertől függetlenné vált rendszerek sajátossága. Miután a különböző társadalmi, politikai, gazdasági, jogi rendszerek már önállóvá lettek, eleve bűnös struktúraként kínálják magukat a beléjük született embereknek, akiknek így bizonyos szempontból nincs is esélyük a bűn, a morális rossz kikerülésére. Végezetül van az ún. teológiai rossz, amely az Istentől való távolságunkat, a tőle való elszakítottságunkat jelenti. A rossznak ezt az öt válfaját megtapasztalhatjuk fizikailag és pszichikailag, hiszen ezek vagy testi fájdalmakat okoznak vagy pedig az emben értelmet és pszichét kínozzák félelem, gyász, értelmetlenségérzet, kétségbeesés vagy pánik alakjában.5 3. A TEODICEA MEGSZÜLETÉSE APÓRIÁK MENTÉN A teodicea fogalma Gottfried Wilhelm Leibniz (1646—1716) nyomán született meg, s azt a feladatot törekedett végrehajtani, hogy Isten jóságát, mindenhatóságát, érthetőségét a világban megtapasztalható rossz tényszerűsége ellenére is felmutassa, bizonyítsa. A lényegi kérdés tehát az volt számára, hogy hogyan válik összeegyeztethetővé, az az alapvető ismeretünk, hogy Isten jóságos és mindenható, ugyanakkor a világban jelen van, s kikerülhetetlen tapasztalatunk a rossz. Ezeknek a diskurzusoknak egyik előfutára Boethius (480-524), aki a következő két feltett kérdésben fogalmazta meg az Isten létének és a világban jelenlevő rossznak az együttes kijelentéséből fakadó problémát: „Ha van Isten, akkor honnan ered a rossz? Honnan ered viszont a jó, ha esetleg O nincs?”6 Lactantius (250-325) keresztény teológus a következő módon foglalta össze a teodiceai problémát, (aminek hasonló apónál már jóval korábban megfogalmazódtak Epikurosz gondolataiban is): Lehet, hogy' Isten meg akaija szüntetni a világban a rosszat, de nem tudja — ebben az esetben gyenge, nem mindenható. Azonban ez nem igaz Róla! Vagy talán el tudná távolítani a rosszat, csak nem akarja — akkor esetleg irigy vagy rosszindulatú. De ez a tulajdonság szintén idegen Tőle! Akkor talán nem is akaija és nem is tudja megszüntetni, azaz egyszerre gyenge és irigy, tehát nem is Isten. Vagy pedig akarja és meg is tudja szüntetni a rosszat, ami egyedül Istent illeti meg (már csak fogalma szerint is)! De akkor honnan ered a rossz, és miért nem távolítja el tőlünk Isten? Aquinói Szent Tamás mielőtt felvezeti az Isten létét bizonyító öt útját, a Vajon van-e Isten kérdésre először bemutatja a tagadó formájú választ a következő indoklással: „úgy látszik, hogy nincs Isten. Ha ugyanis az egymással ellentétes dolgok közül az egyik végtelen, a másik egyáltalán nem létezhet. Ámde az Isten szó végtelen jót jelent. Ha tehát Isten létezne, egyáltalán nem volna rossz. Ámde a világban van rossz. Tehát nincs Isten.”7 Innentől fogva a - teljesség igénye nélkül megemlített — szerzők abban különböznek egymástól, hogy árnyalt mivoltában hogyan is válaszolják meg az apóriákon keresztül megfogalmazódó kérdéseiket. 5 Vö. KESSLER, H., Gott und das Leid seiner Schöpfung. Nachdenkliches zur Theodizeefrage, Würzburg 2000, 11. 6 „Si quidem deus est, unde mala? Bona vero unde, si non est?” BOETHIUS, cons. I 4p, l()0f. 7 Summa Theologiae I, q. 2, a.3. 113
