Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 1-2. szám - Kuminetz Géza: Megfontolások az államférfiúi hivatásról - katolikus szemmel
KUMINETZ GÉZA Megfontolások az államférfiúi hivatásról - katolikus szemmel be vigyen, s hogy7 ott főleg sugalmazó erejével megtartson. A ma államférfimnak ismét rá kell ébredniük hivatásuk nemzet-, és embenségnevelői dimenziójára. A mai államférfiak fő feladata ma ezért talán nem a nemzeti szabadság kivívása, nem is a gazdaság, vagy a nemzeti nagyság és kultúra építése, terjesztése, hanem a valódi humanisztikus eszme, az egész emberiség felemelése az erkölcsi eszme magasára, hogy az az új ember végre érzelmileg kiegyensúlyozottabb, erkölcsileg nagykorúbb és vallásilag érettebb személyiség legyen. Ám ehhez a ma és a jövő államférfiúinak meg kell erősíteniük a családi, a tanítói, a bírói, a munkahelyi, a vallási, a katonai és az állami tekintélyeket.69 Ki kell vezetniük a tömegeket a nihilizmus karmaiból, a fogyasztói szemléletből adódó tékozló életmódból. Ehhez a misszióhoz mint új szabadításhoz már nem elég a nemzet külső függetlensége, nem elég a gazdaság belső stabilitása, nem elég a kultúra bárki számára való közvetlen elérhetősége, nem elég a tudományos technikai forradalom szédítő haladása, ehhez rá kell döbbenteni és szorítani az egyeseket és a tömegeket egyaránt a nevelés és önnevelés útjának kikerülhetetlen fontosságára. Vagyis arra, ami az embert valóban emberré teszi, a belső szabadság, az erkölcsi állapot, tehát ajellem kivívására. És ehhez személyes életpéldájukkal is fel kell mutatniuk az embereszményt. Azt állítjuk tehát, hogy a ma és a holnap igazi államférfiúi az emberré nevelést teszik meg politikai eszményük központi elemévé, s lesznek nemzetüknek vagy immár az egész emberiségnek nagy nevelőivé, lesznek erkölcsi óriásokká, szentekké. Ha keresztények, hát minden természetes és természetfeletti segítséget megkapnak e küldetésükhöz Krisztustól, ha pedig nem keresztények, Knsztus tanaiból legalább anonim módon kaphatnak akkora világosságot és erőt cselekvésükhöz, mely képesíti ókét a valódi párbeszédre, a kellő erélyre, hogy kiűzzék a társadalomból a diabolikus erőket, hogy megszabadítsák a polgárokat a kultúra, a munka nihilizmusától, a szervezett alvilágtól, a bűn rabszolgaságából. A keresztény államférfi tudja, hogy harcolnia kell, hol kártékony eszmékkel, hol hatalmaskodókkal, hol ösztönökkel, hol pedig a bűnnel és gonoszsággal szemben. Krisztus vagy személyesen, vagy legalább anonim módon megőrzi őt kiválasztottságában, helyes politikai eszményeiben, valóságérzetében, megerősíti őt lelkiismeretes munkájában, hivatásból végzett szolgálatában.70 A ma államférfiúi arra is hivatottak, hogy ráébresszék elemi erővel az embert hatalmának határaira, amelyet ha átlép, a természet immár büntető szavát fogja hallatni akár hetedíziglen. Ehhez pedig ismét hitet, reményt és szeretetet kell ébresztenie a népek szívében és elméjében. Mert az eszméket és eszményeket nem elég igazaknak tartam, azokban hinni, remélni kell, azokat szereim kell. Olyan hitet, reményt és szeretetet kell a ma államférfiúinak ébreszteniük, mely nem csalóka, mely áldozatos munkával megvalósítható, mely szinte mindent el tud viselni. Ám ehhez mintegy kölcsön kell kérnie és kapnia a lehető legtárgyilagosabb és legfigyelmesebb szemet, a teremtő Isten teremtését és az embereket szemlélő szeretettel teljes tekintetét. E szem látásának bírása adja a világról, az emberről a lehető legtárgyilagosabb, leghelyesebb ismeretet és értékelést. Ez is Krisztus ajándéka az emberiség számára. A nagy7 államférfi tudja azt is, hogy az ember saját erői elégtelenek, akár ahhoz, hogy elvesszen, akár ahhoz, hogy7 üdvözöljön. Ezért távol tartja magát az alvilág erőitől,71 s azokat az isteni erők bevonásával győzi le. A hazugság hatalmasai folyton harcban állnak 69 Ha nehezen is, de megvalósítható célok ezek idegen hódítók alatt élő országban is. Tehát a humanitáseszmény mindig és mindenkor kötelez. 70 Krisztus tanai ugyanis ma már az emberiség köztudatához tartoznak, nem csak a vallás őrzi azokat. 7’ Vö. Horváth, S., Angyalok-démonok, in Vigília 13 (1948), 591-602; 713-724; 14 (1949), 82-96. 92
