Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 1-2. szám - Hankovszky Tamás: Az Isten - ember viszony problémája a monista filozófiában - Fichte példája
Az Isten - ember viszony problémája a monista filozófiában - Fichte példája HANKOVSZKYTAMÁS Arra az eredményre jutottunk tehát, hogy az én — ha nem is az individuális én és még kevésbé az ember — bizonyos vonatkozásban, vagyis abszolút énként azonosnak tekinthető Istennel. Ám fontos hangsúlyozni: még az abszolút én is csak annyiban azonos Istennel, amennyiben „magunkon kívülre helyezzük”, „magunkon kívül jelenítjük meg”, amennyiben tehát különbözik tőlünk, és célként tekintünk rá.33 Ráadásul ez a cél nem valami létező (a lét egyébként is „csak negatív fogalom”), és nem valami adott, hanem csak feladott. Nem reális, hanem realizálandó. Annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk hozzá, egyre teljesebben énné kell válnunk, vagyis egyre inkább pusztán az önmeghatározásunktól, az öntételezésünktől kell függenünk. Egyre inkább el kell érnünk az önmagunkkal való egységet, aminek megközelítése morális feladatunk. Mivel az ember és az individuális én öntételezése a nem-én vonatkozásában valósul meg, az önmagunkkal való egység akkor volna elérhető, ha a nem-én tőlünk való függetlensége megszűnne. Ha egyre inkább átalakulna a róla alkotott szükségszerű, vagyis bennünk magunkban lakozó fogalmaknak megfelelővé. Sőt, ha csak úgy és csak annyiban volna adva számunkra, ahogyan és amennyiben az öntételezésünkkel összefér és abból következik. Ebben az esetben nem függenénk a nem-éntől, hanem még ha a nem-én közvetítésével is, pusztán csak önmagunktól. Olyan ének lennénk, akik teljességgel tételezik önmagukat, nem pedig meghatározottnak találják. Teljesen az volnánk, aminek tételezzük magunkat, és a nem-én semmi nyomot nem hagyna rajtunk, vagyis teljesen azonosak volnánk önmagunkkal. Ha ezt elérnénk, abszolút én volnánk. És mivel Istent is éppen úgy kell elképzelnünk, mint akiben mindent az öntételezés tételez, akár Istennek is lehetne nevezni bennünket. Ám ezt a célt nem érhetjük el soha, „ha az ember ember és nem lehet Isten”. Az ember „rendeltetéséhez nem tartozik hozzá e cél elérése”.35 36 Az abszolút én tehát, legalábbis ha magunkon kívül jelenítjük meg, azonosítható Istennel, ezzel azonban nem sokat nyer (mi magunk, individuális én mivoltunkban pedig még annyit sem). Isten ugyanis nem a szokásos méltóságában van jelen a jénai tudománytanban. Még ha találnánk is érveket arra vonatkozólag, hogy Isten annyiban is azonos az abszolút énnel, amennyiben azt nem helyezzük magunkon kívül, még akkor is csak úgy lenne létünk legmélyebb gyökere, mint az öntudat transzcendentális egysége. Ez azonban nem az az Isten volna, akit a keresztények tisztelnek, de még csak nem is az, akit vagy amit a késői Fichte vall. Mégis lehet azt mondani, hogy csak egy lépés választja el a mindannyiunkban közös, isteni attribútumokkal felruházott abszolút ént a berlini korszak Istenétől, amelynek mindannyian a képe, megnyilvánulása vagyunk. Ez a lépés azonban nagyon nagy lépés. Amikor Fichte megtette, új korszak nyílt a filozófiájában. Mihelyt az abszolút ént olyan Istennel helyettesítette, amelyet nnndazzal felruházott, amit csak egy filozófus megadhat Istennek (például a léttel), az individuális én nem maradhatott meg monista filozófiája középpontjában. Nem lehetett többé A tudás emberének rendeltetéséről szóló előadások már-már himnikus hangján beszélni róla. Ameddig az abszolút én inkább az individuális énhez áll közel, mint Jénában, addig Istennek vagy nincs helye a filozófiai rendszerben, vagy ha mégis, az abszolút én alakjában az ember olvasztja magába. Ha azonban az abszolút én eltávolodik a konkrét individuumtól, és inkább az Istennel való azonossága dominál, az embernek le kell értékelődnie és Isten önállóban képévé kell válnia. Innentől kezdve az a rendeltetésünk, az boldogságunk egyetlen záloga, „hogy mélységesen meg 35 Erre az eredményre jut Emmanuel Hirsch nyomán Wolfgang Class és Alois K. Soller is: Kommentar zu Fichtes Grundlage der gesamten Wissenschafislehre, 131. 36 Fichte, J. G., Előadások a tudás emberének rendeltetéséről, 21. 29
