Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 1-2. szám - Hankovszky Tamás: Az Isten - ember viszony problémája a monista filozófiában - Fichte példája
HANKOVSZKYTAMAS Az Isten - ember viszony problémája a monlsta filozófiában - Fichte példája legyünk győződve saját semmisségünkről és egyedül Istenben és Isten által való létünkről.”37 Az abszolút én csak akkor lehetne kiegyenlítője, egységpontja az Isten és az ember eszméje közötti feszültségnek, ha önálló princípiumként állna közöttük és fölöttük, ha egyikkel sem azonosulna. Fichte számára azonban az abszolút én bázisán megteremthető ilyen egyensúlyi helyzet nem volt reális lehetőség, hiszen számára Jénában sem az abszolút én, hanem a valóságos ember volt a fontos, és csak látszólag indult ki az előbbiből, mint ahogy az első tudománytan is csak formálisan indult ki egy abszolút első alaptételből.38 A kései Fichténél pedig Isten vált a kiindulóponttá, igaz, ennek az Istennek több köze van Spinozához, mint a kereszténységhez. Leginkább azért, mert a kereszténység, bár monoteisztius, nem monisztikus. Többek között a Fichte által hevesen tagadott39 teremtés hite miatt nem monisztikus, közelebbről pedig Istennek az emberhez mint másikhoz íűződő szeretetkapcsolata miatt, aminek a gondolatát Fichte — amennyire meg tudom ítélni - felvetni sem volt képes. Szent Ferencről feljegyezték, hogy az egyik éjszakai imájában egyre csak azt kérdezgette: „Ki vagy Te, édes Istenem? S ki vagyok én, hitvány féreg és haszontalan szolgád?”4" Akármit jelent ez a történet önmagában, számomra a vallásos gondolkodás azon igazságát fejezi ki, hogy ha nem eleve egymásra vonatkoztatva (vagyis nem dualisztikusán, egymással szembeállítva, de nem is monisztikusan, egymásba olvasztva) fogjuk fel az Istent és az embert, utólag nem tudunk kapcsolatot teremteni közöttük. Fichte anélkül kezdett el gondolkodni az énről, hogy komolyan számításba vette volna Istent. így7 az én szükségképpen túldimenzionálódott, és semmi helyet nem hagyott maga mellett Istennek. Ez az én monizmusának az ára. A késői Fichte épp csak megfordítja a viszonyt. Az abszolútumból indul ki, amely mellett nem talált már helyet az énnek, illetve az embernek. Ezért kellett az embert önállótlan képként Isten alá rendelnie, vagy még inkább beléje helyeznie. Ez pedig az Istenre alapozott monizmus ára. Egyet kell tehát érteni Fichtével, amikor azt állítja, hogy filozófiájának alapgondolata, szemléletmódja szemernyit sem változott, és azzal is, hogy7 ami radikálisan megváltozott, az ő maga volt.41 Ha monizmusa mindvégig meggátolta is, hogy Isten partnerének tekintse magát, következetes gondolkodása idővel megtanította arra, hogy szabadságával ne az emberfeletti abszolút ént vegye célba, hanem élje be azzal, hogy az abszolútum szerény képe lehet. 37 Fichte, J. G., A boldog élet útmutatója avagy a vallás tana, 77. 38 Ez a jénai korszak második felét uraló, 1796-tól induló nova methodo programban még nyilvánvalóbbá válik. 39 Fichte, J. G., A boldog élet útmutatója avagy a vallás tana, 121—122. 40 Fioretti (Szent Ferenc sebhelyeinek története 3.) 41 Vö. DüSING, E., Das Verhältnis von Ich und Absolutem bei Fichte und Kierkegaard, in Danz, Ch.—Marszalek, R., Gott und das Absolute. Studien zur philosophischen Theologie im Deutschen Idealismus, Berlin—Wien 2007. 71—103, 73. 30
