Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 1-2. szám - Hankovszky Tamás: Az Isten - ember viszony problémája a monista filozófiában - Fichte példája
HANKOVSZKYTAMAS Az Isten - ember viszony problémája a monista filozófiában - Fichte példája Az abszolút ént tehát nagy mértékben isteni valóságként kell elgondolnunk. Maga Isten viszont A teljes tudománytan alapjában és a környezetét alkotó szövegekben ritkán kerül említésre, akkor is leginkább csak magyarázatképpen, hogy az olvasó az adottnak feltételezett istenfogalomból kiindulva jobban megérthesse az ént. Még olyankor is, amikor valamilyen vonatkozásban ellentétesek egymással, a hasonlóságuk dominál. Egy helyen például Fichte az istenséget úgy írja le, mint olyan tudatot, „amelyben az én puszta tételezettségénél fogva minden tételezve lenne”.28 Bár Fichte kijelenti, hogy az ilyen tudat számunkra elgondolhatatlan, mégis beszédes, hogy az istenséget énként fogja fel. Ugyanígy jár el egy oldallal később is, amikor olyan énnek tekinti, amellyel semmi nincs szembeállítva.29 Korábban kiderült, hogy az abszolút ént is éppen így kell elgondolnunk — már amennyire ez egyáltalán lehetséges, hiszen nemcsak Isten felfoghatatlan, hanem Fichte egy helyen az abszolút én eszméjét is elgondolhatatlannak, sőt ellentmondásosnak nevezi.30 Egyébként ez az a hely, ahol az abszolút én és Isten szövegszerűen is a legközelebb kerülnek egymáshoz. Az énről itt mint az előttünk álló legfőbb gyakorlati célról esik szó, vagyis a következő idézet az abszolút énre vonatkozik. „Tudatát önmagán kívül semmi sem határoz[za] meg, sokkal inkább ő maga határofz] meg minden önmagán kívülit a puszta tudata által.” Ez a jellemzés szinte szó szerint megegyezik azzal, ahogyan Fichte nem sokkal az Alapvetés előtt keletkezett Aenesidenuts-recenzióban az énnek azt a formáját írja le, amelyre törekednünk kell. Érdekes, de nem meglepő módon ebbe a leírásba Isten is beleszövődik. „E törekvés végső célja egy én, amely önmeghatározása által egyszer- snund minden nem-ént is meghatároz (az istenség eszméje). Az ilyen törekvés hit (Istenbe vetett hit), ha célját az intelligens én önmagán kívül jeleníti meg.”31 Tehát az intelligens én, az empirikus tudat énje, csak törekszik az abszolút én felé, és így magát attól különbözőnek tudja, és ezt a tőle különböző ént Istenként gondolja el. Fichte intencióját félreérthetetlenné teszi, hogy az én-Isten felé való törekevést a hittel azonosítja. Annak azonban, hogy' az abszolút én Istennel legyen azonos, az a feltétele, hogy' magunkon kívül levőként gondoljuk el, amire meg is van minden okunk, hiszen az „abszolút én nyilvánvalóan nem az individuum.”32 Amennyiben viszont az abszolút én nem idegenként áll szemben velünk, hanem éppen hogy belőle vagyunk levezethetők,33 annyiban nem Isten, hanem bizonyos értelemben mi magunk vagyunk az. Hogy az önmagunkon kívül megjelenített abszolút énnek Istennel való azonosítása nem meggondolatlan túlzás, tanúsítja egy Jacobihoz írt levél, amely csak néhány hónappal későbbi A teljes tudománytan alapja idézett helyénél. Ebben is azt olvassuk, hogy a mindennapi életben sem tévesztjük szem elől a tiszta ént, ám ilyenkor, amikor nem filozofálunk „magunkon kívülre helyezzük, és Istenek nevezzük.” Fichte még hozzáteszi: „Hogyan is juthatnánk másképpen azokhoz a tulajdonságokhoz, amelyeket Istenről állítunk, önmagunkról viszont tagadunk, ha nem találnánk őket mégiscsak önmagunkban, és nem csak egy bizonyos szempontból (individuumként) tagadnánk őket magunkról.”34 28 Uo. 390. Itt hasonlóról van szó, mint amikor Kant A tiszta ész kritikájában olyan értelemről beszél, „amelyben az öntudattal együtt minden sokféleség is adva volna” (B 135). 29 Fichte, J. G., Grundlage der Gesamten Wissenschaftslehre, GA 1/2, 391-392. 30 Fichte, J. G., A teljes tudománytan alapja, 1—3. § 26. 31 Fichte, J. G., Recension des Aenesidemus, in GA 1/2, 41-67. 65. 32 Fichte, 1. Fi., Johann Gotlieb Fichte’s Leben und literarisches Briefwechsel (Erster Teil), Sulzbach 1830, 240. 33 Uo. 34Johann Gotlieb Fichte’s Leben und literarisches Briefwechsel, 240—241. 28
