Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 1-2. szám - Hankovszky Tamás: Az Isten - ember viszony problémája a monista filozófiában - Fichte példája
HANKOVSZKY TAMÁS Az Isten - ember viszony problémája a monista filozófiában- FICHTE PÉLDÁJA Értelmezői körében máig is aktuális a kérdés, hogy egységesnek tekinthető-e Fichte életműve, vagy 1800 körül radikális fordulatot kell látnunk benne. Fichte amellett szállt síkra, hogy bár ő magát megváltoztatták a felismerései, szemléletmódja nem „változott egyetlen részletében sem”.1 Ez az önértelmezés nem mindenki számára meggyőző.2 Ellentmondani látszik neki, hogy míg az ateizmus-vita miatt 1799 végén lezárult jénai korszakot az én, sőt az abszolút én fogalma uralja, illetve az az állítás, hogy nincsen más lét, csak amit az én tételez, következésképpen Istenről nem állítható a lét, addig az úgynevezett berlini korszakot az én trónfosztása, a lét és Isten egymással azonosított fogalmainak centrálissá válása jellemzi.3 Persze kontinuitás is megfigyelhető a két korszak között, amit egyebek mellett egy olyan probléma kihívása teremt, amelyet Fichte 1804-ben így ír körül: „az volt minden filozófia nehézsége, amely nem kívánt dualizmus lenni, hanem komolyan vette az egység keresését, hogy vagy magunkat kellett felszámolnunk, vagy Istent. Magunkat nem akartunk, Istent nem szabadott.”4 Érdekes és mélységesen következetes, hogy a dualizmus két lehetséges pólusa itt nem a szellem és az anyag vagy hasonlók, hanem Isten és az ember, az én. Fichte az említett nehézséget 1800 után úgy oldotta meg, hogy egyre határozottabban képként, az abszolútum képeként jellemezte az embert, akinek szabadsága abban nyilvánul meg, hogy lemond a szabadságról, hogy nem kíván önálló lenni, nem akar mást, csak hogy az abszolútum képe legyen. A képpé válás törekvésében van valanu ke- notikus, ha az embernek vagy az énnek abból a felfogásából indulunk ki, amelyet a jénai Fichténél találunk. E korszak abszolút énje ugyanis nehezen különböztethető meg az abszolútumtól. Persze 1804-ből visszatekintve, amikor már megtalálta az Isten és az ember viszonyának helyesnek vélt, a dualizmus látszatát is elkerülő felfogását, Fichte maga1 Fichte, J. G., A boldog élet útmutatója avagy a vallás tana, Szent István Társulat, Budapest 2010, 5. 2 Vö. Oesterreich, P. L.-Traub, H., Der Ganze Fichte, Kohlhammer, Stuttgart, 2006, 108-122. 3 Vő. „Ismeretes, hogy a fichtei tanítás fő tétele volt, nem csak amolyan mellékesen odavetett gondolat, hanem alapvető tanítása, hogy a lét fogalma pusztán negatív fogalom, amennyiben csak a tevékenyég abszolút tagadását fejezi ki, olyannyira, hogy Istentől és az isteni dolgoktól teljesen el kell választani. Most azonban Fichte úr bátran előlép, és azt mondja, minden élet eleven, és nincsen más lét, csak az élet. Az abszolútum vagy Isten maga az élet. Isten núnden lét, és kívüle nincsen lét.” SCHELLING, F. W. J., Darlegung des wahren Verhältnisses der Naturphilosophie zu der verbesserten Fichteschen Lehre, in Friedrich Wilhelm Joseph von Schellings sämtliche Werke (Hg. Schelling, K. F. A.), Abt. I. Bd. 7., Cotta, Stuttgart-Ausburg, 1860, 1-126, 25. 4 Fichte, J. G., Die Wissenschaftslehre (21804), Fichtes Werke (Hg. Fichte, I. H.), Bd. X., Gruyter, Berlin 1971, 87-314, 147. 23
