Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 1-2. szám - Hankovszky Tamás: Az Isten - ember viszony problémája a monista filozófiában - Fichte példája
HANKOVSZKYTAMÁS Az Isten - ember viszony problémája a monista filozófiában - Fichte példája biztosan utasíthatta el tudománytanának minden olyan értelmezését, amely Istent bármilyen értelemben is az énnel azonosítja. Immár kellőképpen világos volt a számára, hogy „a tulajdonképpeni abszolútum a fény. Vagyis az istenséget [...] a fénybe kell helyezni. — Nem pedig belénk, ahogyan egyesek tévesen a tudománytant értették.’” Az értelmező mindig szívesen fogadja a szerző útmutatását, még ha az utólagos is. Csakhogy ez az útmutatás kiélezi a kérdést: Ha Fichte rendszere kezdettől monisztikus, és ha az első*korszakot az én uralta, amelyet viszont nem azonosíthatunk Istennel, akkor hol keressük Isten helyét a korai rendszerben? Lehet, hogy akkoriban Fichtének még nem sikerült megoldania a monista filozófiák fő nehézségét, és mivel magát nem akarta felszámolni, Istent jutatta erre a sorsra? Vagy inkább úgy kell gondolnunk, hogy az értelmezőivel szembeforduló 1804-es Fichte nem egyszerűen visszatekintett a korábbi filozófiájára, hanem revideálta azt, vagyis hogy mielőtt a kép fogalma révén megtalálta volna Isten és ember méltányos egyensúlyú egységét, a kettő valójában mégiscsak egybemosódott nála? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Istennek már azelőtt is meglehetősen marginális szerep jutott Fichte gondolkodásában, hogy 1793 végén rátalált az énre mint a filozófia princípiumára. A kanti filozófia továbbgondolásaként megfogalmazódó Minden kinyilatkoztatás kritikájának kísérlete ugyanis, ha lehet, még a kanti posztulátumtannál is korlátozottabb jelentőséget tulajdonít Istennek. Amikor pedig felfedezte magának az ént és tudománytanának alapjává tette, végképp momstává váló filozófiájának szükségképpen vagy el kellett távolítania Istent a gondolkodás teréből, vagy az énbe kellett helyeznie. És valóban: a jénai Fichtének nincs kidolgozott vallásfilozófiája,5 6 és csak nagyon ritkán beszél Istenről. Ez a megfigyelés azonban a szóban forgó dilemmában nem ad útmutatást, mert annak mindkét eldöntésével összeegyeztethető. Felhasználható viszont arra, hogy kijelölje a most következő megfontolások irányát. Isten fogalmának körvonalazat- lansága és feltűnő mellőzöttsége arra indít, hogy az én vizsgálatával közelítsük meg a kérdést, és azt próbáljuk kideríteni, mennyire ismerhető fel az énben vagy legalább az abszolút énben mindaz, amit általában Istenről gondolunk. Az én fogalma a tudománytan egyetlen másik változatában sem annyira centrális jelentőségű, mint a 1794-1795-ös A teljes tudománytan alapjában. Ennek ellenére még ebben a műben is nehéz rögzíteni a jelentését. Az „én” ugyanis többnyire valamilyen jelzővel felruházva jelenik meg benne. Álljon itt néhány az általam összeszámolt 14 terminusként használt jelzős szerkezet közül: tiszta én, abszolút én, magában való én, elméleti én, gyakorlati én, végtelen én, véges én. A jelzők tulajdonképpen mindvégig ugyanarra a valóságra, ugyanarra az énre vonatkoznak, csak más-más szempontból, illetve más-más mozzanatát ragadják meg. (Az „abszolút” például olyannak mondja, amilyennek lennie kell, még ha soha nem is lehet olyan.) Ez a különbözőképpen jellemzett valóság, az én, végső soron maga az ember. Bár az első tudománytan a kor egyik aktuális (és rövid életűnek bizonyult) eszményének megfelelően formálisan egy alaptételből indul ki, amely az abszolút én öntételezését mondja ki, Fichte megértéséhez kulcsfontosságú felismerni, hogy a mű valóságos kiindulópontja az ember.7 Az alaptételből és a benne 5 Fichte, J. G., Die Wissenschaftslehre (21804), 147. 6 A korszak végén, az ateizmus-vita részeként születő alkalmi vallásfilozófiái írások nem cáfolják ezt a megállapítást, inkább megerősítik, amennyiben a hiányzó vallásfilozófia tüneteiként olvashatók. 7 Pontosabban az emberi szabadságba vetett hit. Vő. Baumanns, P., Fichtes Wissenschaftslehre. Probleme ihres Anfangs, Bouvier, Bonn 1974. 24
