Teológia - Hittudományi Folyóirat 46. (2012)
2012 / 1-2. szám - Kocsis Imre: A Filippieknek írt levél Krisztus-himnusza - Fil 2,6-11
A Filippieknek írt levél Krisztus-himnusza - Fii 2,6-11 KOCSIS IMRE testéhez hasonló testben (έν όμοΐώματί OOtpKÓg άμαρτίας). ” Ebben a mondatban nyilvánvaló mind az azonosság, mind a különbség: Isten Fia valóságos emberi testet vett fel, de bűn nélkül élt (vö. 2Kor 5,21). A 7. vers utolsó megjegyzései, önmagukban tekintve, azt a benyomást kelthetnék, hogy Jézus embersége csupán látszat. Ám ezt a doketista értelmezést a vers korábbi állításai kizáiják. A hangsúly éppen azon van, hogy Krisztus valóságos emberi életet élt, és közvetlen részese lett az emberi történelemnek, bár isteni lényegét nem vesztette el.24 U. B. Müller joggal jegyzi meg: „A himnusz láthatóan azon fáradozik, hogy az inkarná- ció teljességét kifejezésre juttassa; bizonyára azért, mert az ókori világban szokatlan volt, hogy egy isteni létező valódi emberré válásáról beszéljenek. Bár az egyáltalán nem volt hihetetlen, hogy egy istenség emberi alakban jelenjen meg a földön. De ezt inkább puszta átöltözésnek vagy elrejtésnek tekintették, semmiképpen sem az isteni dicsőség és hatalom feladásának.”25 „Megalázta önmagát engedelmes lévén egészen a halálig, mégpedig a kereszthalálig” Míg a „kiüresítette önmagát” a megtestesülés valóságára vonatkozik, a „megalázta magát” és „engedelmes” kifejezések Jézus egész földi életét jellemzik. Az alázatnak és az engedelmességnek hangsúlyozása a földi küldetését teljesítő Knsztus magatartásának fő jellemvonásaként egyedülállónak mondható az őskeresztény hitvallások és himnuszok tekintetében. A „mégpedig a kereszthalálig” megjegyzés, amely Pál kiegészítése lehet, még inkább nyomatékosig a a szabadon vállalt megalázottságot, hiszen a keresztre feszítés az ókorban az egyik legmegalázóbb és legkegyetlenebb kivégzési mód volt (vö. lKor 1,18-25).26 ! 2. 2. Krisztus felmagasztalása (9-11. versek) „Ezért az Isten felmagasztalta őt” Az előző alegységben a preegzisztens, illetve a megtestesült Krisztus cselekedett, most viszont Isten cselekszik. A felmagasztalás nem más, mint Isten válasza Jézus Krisztus alázatára és engedelmességére. Az itt használt ΌΤΧερυψόω ige a Septuagintában csak Istenre, Isten mindenek feletti pozíciójára érvényes. „Mert te vagy, Uram a legfölségesebb az egész földön, messze felmagasztaltattál (ύπερυψώθης) minden isten fölé” (96,9 LXX). „Áldott vagy Urunk, atyáink Istene! Dicséretre méltó és mindenekfölött magasztos (ί)7ΐερυψθύ- μενος) mindörökké!” (Dán 3,52) Ugyanakkor azt sem feledhetjük, hogy az egyszerű υψόω ige az Ur Szolgájára vonatkozólag is szerepel: „íme a szolgám sikert arat, magasra emeltetik (ύψωθήσεταί) és igen fenséges lesz.” (íz 52,13) 24 Gnilka, J. (Philipperbrief, 118) joggal hangsúlyozza: az ének nem arra irányul, hogy Knsztus kettős természetéről a későbbi dogmatika értelmében állást foglaljon. Ám ez semmiképp sem azt jelenti, hogy a himnusz kijelentései ellentétben állnának a későbbi zsinatok döntéseivel. A 7. vers körülményes megfogalmazása éppen azt nyomaté- kosítja, hogy Jézus valóságos ember volt, ugyanakkor több is volt, mint ember. Vö. Lambrecht, J., Paul’s Reasoning in Philippiam 2,6-8, in EThL 83 (2007), 413-418. 25 Müller, U. B., Christushymnus, 31. 26 A keresztre feszítéssel kapcsolatos ókori megnyilvánulásokhoz vö. KOCSIS, I., „Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük” (Az lKor 1,18-25 magyarázata), in Jeromos füzetek 59 (2005), 3-13, 9k.-2 49
