Teológia - Hittudományi Folyóirat 46. (2012)
2012 / 3-4. szám - Gajáry Aladár: A vallások sokfélesége mint kihívás az emberi értelem számára - A II. Vatikáni Zsinat megvilágításában
A vallások sokfélesége mint kihívás az emberi értelem számára... GAJÁRY ALADÁR 2. A Biblia Istene szuverén Ura az üdvösségnek. Jézus Krisztusban, és csakis Öfelé irányulva akarja MINDEN ember üdvösségét, éspedig véglegesen, visszavonhatatlanul. 3. A Biblia Istene a szuverén módon küldő Isten is. Az apostolokat küldő Krisztus parancsa, hogy egyháza az O tanítását minden népnek hirdesse.7 Ez az ún. „missziós parancs” bizonyos értelemben „logikus”, hiszen a krisztusi tanításban hatalmas erő rejlik, és lehetővé teszi azt, amiről az imént szó volt: a minden ember számára szánt üdvösséget. De mi történik azokkal, akikhez a misszionárius — különböző okokból — nem jut el? 4. A Biblia Istene végül is a szuverén bíró. O egyedül ismeri igazán a hatalmas emberiség minden egyes tagját. Az emberi értelem főleg akkor csodálkozik el, amikor (pl. Mt 25) megnevezik neki Isten szuverén bírói kritériumát, mely szerint kivétel nélkül mindenki megítéltetik: a könyörületes felebaráti szeretet kritériumát, melyben Krisztus, a Bíró, a segítségre szoruló, ínséget szenvedő embertárssal azonosítja magát: „... Én, Krisztus, éheztem, s nekem adtatok enni. Én, Krisztus, szomjaztam, s nekem adtatok inni. Én, Krisztus, beteg voltam, s engem látogattatok meg... Bizony mondom nektek: amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” Isten szuverenitásának ezen négy facettája valóban irritálhatja az emben értelmet, és kihívást jelenthet számára — hacsak nem helyezzük a mindenkit üdvözíteni akaró szuverén Istent a vizsgálódás középpontjába. Ily módon a vallások sokfélesége már nem jelenthet közvetett vádat Isten ellen, hiszen O a szó legigazibb értelmében minden ember Istene, azoké is, akiknek vallása talán a vallástalanság. Olyan Isten ő, aki nemcsak minden ember eredete és célja, hanem egyben Atya is, mégpedig olyan, aki ennek a célnak az elérését mindenki számára valóban lehetővé is teszi. Hogy ezt a „lehetővé tételt” a szociológiailag nem a kereszténységhez tartozó embereknél pontosan miként gondoljuk el, az egy további teológiai probléma. Vajon hogyan képzelhető el ilyen embereknél a hitnek legalább az a csírája, mely az üdvösséghez a teológia szerint szükséges? Válaszként Kari Rahnerrel megkísérelhető arra utalni, hogy minden egyes, a lelkiismeret hangját követő, a kegyelem által hordozott pozitív erkölcsi döntés nem egyéb, mint a hit burkolt, de igazi formája. Az isteni kegyelem ugyanis mindig megadja a megértésnek azok végső, apriorisztikus horizontját, mely kétségtelenül kinyilatkoztatásnak nevezhető.8 Azok számára, akik ezt a magyarázatot túlságosan elméletinek vagy merésznek vélik, a zsinat felajánl egy könnyebb, megbízhatóbb megoldást, amennyiben egyszerűen az üdvösségnek azon útjaira emlékeztet, melyeket „egyedül Isten ismer”.9 Mindez azonban nem vezetheti a keresztény embert tétlenséghez és közönyösséghez. A keresztények ugyanis nem mondhatnak le azon meggyőződésükről, hogy vallásuk jogosan tart igényt az abszolút vallás címére. Hitük lényeges mozzanata ugyanis az a meggyőződés, hogy Urukban, Jézus Krisztusban Isten feltétlenül elfogadta a végest, és Önmagát közölte a végessel. Ezért lép fel a kereszténység azzal az igénnyel, hogy ő minden más vallás beteljesedése. Abszolút volta persze nem a történeti tényéktől függő, bűnös egyházra, hanem Isten kegyelmére vonatkozik. Éppen ezért egyáltalán nem közömbös, hogy vajon mindezt hirdetjük-e a világ népeinek vagy nem. Lényegbevágóbbat nem is mondhatnánk nekik. Semmibe vennénk emberi méltóságukat, ha a legfontosabbat meg7 Mt 28,19. 8 Vö. art. Anonymes Christentum (Herderbücherei 557), in Kleines theologisches Wörterbuch (ed. Rahner, K.—Vorgrimler, H.-Füssei, K.), Freiburg-Basel-Wien 1988, 23—24. 9 Ad gentes 7. EÖLOGIA 2012/3-4 169
