Teológia - Hittudományi Folyóirat 46. (2012)
2012 / 3-4. szám - Gajáry Aladár: A vallások sokfélesége mint kihívás az emberi értelem számára - A II. Vatikáni Zsinat megvilágításában
A vallások sokfélesége mint kihívás az emberi értelem számára... GAJÁRY ALADÁR A 2. §-ban a zsinat megkísérel a zavaró és irritáló vallási sokféleségen úrrá lenni azáltal, hogy egy lényeges közös vonást emel ki. Minden vallásban megvan ugyanis különböző, de igaz módon „azon rejtett hatalomnak az érzékelése, amely a világ és az emberi élet eseményeiben mindig jelen van. Ezen érzékelés gyakran abban nyilvánul meg, hogy a vallások egy legfőbb istenséget, sőt egy Atyát ismernek el.”3 Mindez az egész emberi életet mély vallásos lelkülettel itatja át. A kultúra előrehaladásával a különböző népek vallásukat pontosabb fogalmakkal és egyre csiszoltabb nyelvezetben igyekeznek kifejezni. S hozzátehetjük: a művészetek egyre újabb alkotásai révén is. A zsinatok kétezer éves történetében ez az első alkalom, hogy roppant tömören és röviden valamennyi vallást mint egy nagy jelenséget próbáltak meg — nem pontosan meghatározni, de igenis - leírni, vázolni. Méghozzá minden polémia nélkül. Személyes tapasztalatból tudom, hogy számos nem keresztény is elismeréssel adózik mindezért. Ezt követően a zsinat röviden vázolja a legfontosabb világvallások sajátos vonásait. Erre részletesen nem térhetünk ki, annál inkább azonban a 2. § utolsó szakaszára, amely a kereszténység és a nem keresztény vallások között fennálló alapvető viszonyt tárgyalja. Az első lépés negatívnak látszik, de csupán a kifejezésmód tagadó. A zsinat szerint ugyanis a katolikus egyház mindazt, ami más vallásokban igaz és szent, nem veti el. Gyakorlatilag nem történik itt más, mint az, hogy egy zsinat - először! - a keresztény értelemben vett igazságot és szentséget mint a nem keresztények „tulajdonát” ismén el. Ezen „tulajdon” ugyan nem teljes, de a zsinat nem akarja jelezni, vajon mennyi hiányzik a teljességből: minden efféle statisztika távol áll tőle. Egyértelmű határozottság jellemzi azonban egy másik kérdésben: megköveteli, hogy a keresztények azokat a nem keresztény cselekvési és életformákat is őszinte komolysággal szemléljék, melyek eltérnek az övéitől. Ezek szerint a katolikus hívőnek a zsinat óta határozott kötelessége, hogy pl. a hinduk esetében azoknak ne csak az aszkétikus életmódját, hanem a reinkarnációról alkotott, és az egész életet átjáró meggyőződését is őszinte komolysággal szemlélje. Ennek az egész újnak tűnő szemléletnek valójában ősrégi oka és magyarázata van. A zsinat tanúként említi meg ugyanis a görög egyházatyák egyik fontos, a Szentírásban gyökerező gondolatát. Eszerint Isten kivétel nélkül minden embert megvilágosít. Ezért eleve elképzelhetetlen, hogy bárki is a teljes világosságnak egyetlen igaz fénysugara nélkül éljen. Emberek és vallások - egészen igazság és szentség nélkül: ilyesminek nincs helye az utolsó zsinat gondolatvilágában. Ebből szükségszerűen következik az, amit egy másik, magáról az egyházról szóló megnyilatkozásban tanít: mivel minden ember a - a saját hibáján kívül vallás- és istennélküli is — részese lehet a fent említett isteni igazságsugárnak, valamennyien elnyerhetik végső üdvösségüket.4 Ez a sugár de facto nem más, mint az „itt és most” esedékes jócselekedet felismerésének és megvalósításának lehetővé tétele. Ismételten beszéltünk a fénysugárról. Hol van azonban a végső, abszolút fényforrás? A Nostra aetate válaszként János evangéliumának egy lényegbevágó mondatát idézi, mely szerint Krisztus az út, az igazság és az élet teljessége.5 Mivel az egyház Krisztust ilyennek ismeri, így is kell, hogy hirdesse - éspedig nem az imént felvázolt, sokak számára bámulatosan nyílt beállítottsága ellenére, hanem éppen miatta. Az Istenember, Krisztus végtelen teljessége mint minden igaz fénysugár forrása, értelme és okozója: íme, az egész valóságnak egy grandiózus, és a keresztény hit számára következetes magyarázata. Amikor tehát az emberi értelmet a keresztény hit megvilágosítja (ami gyakorlatilag akkor történik, amikor a keresztény ember hitére reflektál), akkor a keresztény ember 5 Nostra aetate 2. 4 Lumen gentium 16; vő. Gaudium et spes 19—21; Ad gentes 7. 5Jn 14,6. .ÓGIA 2012/3-4 167
