Teológia - Hittudományi Folyóirat 46. (2012)
2012 / 3-4. szám - Gajáry Aladár: A vallások sokfélesége mint kihívás az emberi értelem számára - A II. Vatikáni Zsinat megvilágításában
GAJARYALADAR A vallások sokfélesége mint kihívás az emberi értelem számára... gust az elméletek kidolgozására. A mi előadásunk kérdése, ti. a vallások sokfélesége mint kihívás az emberi értelem számára, nem nyer teljesen kész választ. A válasz néhány döntő alkotóeleme azonban minden bizonnyal a zsinati szöveg lényeges tartalma. A nyilatkozat mindenekelőtt felhívja a figyelmet arra az alapvető tényre, hogy a népek sokasága a szó legmélyebb értelmében egy nagy közösséget alkot, hiszen egy az eredetük és egy a végső céljuk. Ezt a közös „honnan”-t és ezt a közös „hová”-t a kinyilatkoztatásra hallgató hit meg is tudja nevezni: Isten a mi végső eredetünk, és ő a végső cél is. O teremt egységet és közösséget az elképesztő emberi sokféleségből, éspedig a távoli, de konkrét kezdet, és hasonlóképpen távoli, de konkrét cél által. Isten összetartó ereje a zsinat szerint azonban nem korlátozódik az eredetre és a célra. Arra is emlékeztet ugyanis, hogy az eredet és a cél közötti hosszú, göröngyös úton Isten egy embert és egy népet sem hagy magára. Gondviselésével kíséri minden élet minden mozzanatát, olyannyira, hogy ez korántsem csak a keresztények kiváltsága. Ennek a bámulatos ténynek a végső teológiai oka Isten egyetemes, senkit ki nem záró üdvözítő akaratában keresendő. Isten az, aki a Nostra aetate szerint valamennyi embert össze akaija gyűjteni a Szent Városban (vagyis a mennyországban), melynek fénye Isten fensége lesz. Szilárdabban összeillesztett közösséget — minden idők minden embere számára — el nem lehet képzelni: a közös eredet Istenben, a Gondviselésben való közös részesedés és a közös cél képes azt az emberiséget, melyben első, sőt sokadik pillantásra is túlsúlyban vannak a széthúzó, öldöklő erők, elveszíthetetleniil egyesíteni. Mindez persze főleg azok számára érthető, akik a keresztény kinyilatkoztatás talaján állnak, és hitüket valóban komolyan veszik. A zsinati gondolatok azonban mindenki számára hozzáférhetőek, hiszen a valamennyiünkben érzékelhető emberi természetet tételezik fel. A hatalmas és világosnak látszó ív, amelyet az összvalóság keresztény magyarázata képez, nem jelenti persze az ember számtalan kínzó problémájának hirtelen megoldását. Éppen ellenkezőleg: magának a zsinatnak megvan az őszintesége és bátorsága ahhoz, hogy az emberi lét meg nem oldott rejtélyeiről beszéljen. Ezek ugyanis az emberi szív legsúlyosabb problémái. Ezeket a minden embert foglalkoztató kérdéseket a zsinat a nevükön nevezi. Idézek: „Mi is az ember? Mi életünk értelme és célja? Mi a jó és mi a bűn? Honnan származik a szenvedés, és mi az értelme? Melyik az út az igazi boldogság felé? Mi a halál, az ítélet és az igazságszolgáltatás a halál után? És végük Mi a létünknek azon végső és szavakkal ki nem fejezhető titka, melyből jövünk és mely felé szüntelenül haladunk?”2 Már maga a tény, hogy ezeket a kérdéseket egy hivatalos egyházi megnyilatkozás meg nem oldott rejtélyeknek nevez, szokatlan és újszerű, jóllehet a zsinati szövegek a maguk összességében persze arra is rámutatnak, hogy a kinyilatkoztatás már a végső beteljesülés előtt is tud némi választ adni ezekre a kínzó kérdésekre. A tulajdonképpeni újszerűség azonban a zsinatnak az az állítása, hogy az említett rejtélyekre, kérdésekre nemcsak a kereszténység, hanem más vallások is tudnak választ adni. A vallások között ez a partneri, sőt szinte kollegiális viszonynak az intenzívebb formája aligha képzelhető el. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a kereszténység más vallások válaszaival, megoldásaival mindenben egyetért. Az egyetértés esetleges hiánya azonban nem jelenti a válaszokat adó fórum elvetését. Éppen ellenkezőleg: a zsinat szerint ebben a nem keresztény fórumban is az isteni gondviselés eszközét láthatjuk, habár ennek pontos értelme még tisztázandó. Ezen fejtegetéseink nemcsak ismétlik, hanem értelmezik is a zsinati szöveget. Az értelmezés azonban megfelel — remélem — a szöveg belső szellemi dinamikájának, és tovább is segít. Huszonnyolc évvel a zsinat után ez nemcsak megengedett, hanem elengedhetetlen is. 2 Nostra aetate 1. 2012/3-4 166
