Teológia - Hittudományi Folyóirat 45. (2011)
2011 / 1-2. szám - Kuminetz Géza: Egy elfeledett katolikus tudós: Noszlopi László szellemi hagyatéka
Egy elfeledett katolikus tudós: Noszlopi László szellemi hagyatéka KUMINETZ GÉZA nem lehet. Minden politikai világnézetben van utópiás elem, illúzió vagy oly eszmény, amelyet a végtelenbe kell vetíteni, hogy az elérhetőből a legtöbbet valósítsuk meg.” A politikai világnézetek egyik központi kérdése az egyén és a közösség viszonyá- nak meghatározása, mely alapvetően két alternatívát tartogat, nevezetesen az egyénfelet- ti tekintély elvét és ellentétét az individualizmust. Az utóbbi kibomlása a politikában a liberalizmus, melynek központi kategóriája a szabadság negatív fogalma, vagyis lehető- leg mentesnek lenni minden kötöttségtől, ami az egyéni képességek kibontásának aka- dályát képezheti. így a ,,tudomány embere a tanítási és tanulási szabadságért lelkesedik, a művész a Tart pour Tart jelszaváért, a bölcselő a gondolkodás szabadságáért (kulturális liberalizmus). A politikus az ún. szabadságjogokat (egyesülési, gyülekezési, sajtó- és szó- lásszabadság) hangsúlyozza különös nyomatékkai, továbbá nemzeti vagy nemzetiségi tö- rekvéseit függetlenségre, elszakadásra, szeparációra, vagy pedig ellenzéki hajlamait éli ki (politikai liberalizmus). A gazdasági élet végül, a saját erőire támaszkodva, a középkori kötöttség helyett, a szabad verseny formái között keresi boldogulását. Kétségtelen, hogy a liberalizmus és individualizmus világnézeti háttere az ismeretkritika terén a kételkedés, az értékelésben pedig a hedonizmus és utilitarizmus.” A liberalizmus ugyanakkor két- arcú jelenség, mivel az igazi, egyénfeletti közösség, melyet annak nevez, az csak ábránd. Csak a negatív oldala valósult meg, a kollektivizmus, mely nem szervesen kialakult kö- zösség, kívülről összetartott sokaság. Miként mesterséges kategória a rendekhez képest az osztály. Mert mit csinál a liberalizmus szelleme? Noszlopi szerint ״a gyermekek az in- dividuális, családi nevelés helyett az utcán és napközi otthonokban élnek. A család és otthon egész intézménye hanyatlik. A család egyes tagjai a maguk életét élik, különbőz- nek hajlamaikban, lelkületűkben, nincs meg eléggé bennük az összetartás, családhoz tar- tozás érzülete. A szülők és gyermekek között ritka az igazi életközösség, és a szakadékot csak növeli, hogy ma a gyermek gyakran műveltebb a szülőknél. A mai rohanó élet, amely folyton az új helyzetekhez való alkalmazkodást, a régi elhagyását, újnak igenlését követeli, különben sem nagyon alkalmas a tradíciók, állandóság, hűség, családi érzület stb. ápolására. Végeredményben azonban épp az a modern individualizmus, amely a csa- Iádban is felüti fejét, nem akar hagyományt, alárendeltséget, tekintélyt ismerni, épp az vezet — a család megtépázása útján — ellentétéhez, a kollektivizmushoz. [...] A demokrá- cia tyrannisban végződik. [...] A liberális demokráciát épp az az érték sodoija válságba, amelyet a legtöbbre tart: a szabadság.” Platón már jól látja ״a modern karakterológiai embertannak azt az alaptételét is, hogy az államforma a hordozó ember arculatával egyezik meg. [...] Az arisztokráciának és királyságnak az igazságos és jó érzületü ember felel meg, a timokráciának az ambíció- zus, dicsőségvágyó ember a hasonmása, az oligarchikus ember vagyonszerző és fukar lel- ki műveltség nélkül. A demokratikus államforma embere pedig Platón szerint mindé- nekelőtt hedonista. [...] Értékelméletileg tehát szkeptikus, nem tesz különbséget szép és jó vágyakból vagy gonosz vágyakból származó gyönyörök között. Csak a pillanat szülte vágyaknak veti alá magát. [...] A demokrácia szabadság-dühe Platón szerint az élet min- den vonatkozását megszállja. Az apa megszokja, hogy egyenlő lett fiával, a fiú viszont nem tiszteli szüleit, és nem ismeri el tekintélyüket, mert fél, hogy ellenkező esetben sza- badsága csorbát szenved. A zsellér, sőt az idegen is egyenlőnek tekinti magát a polgárral. A tanító tart az ilyen államban a tanítványtól, és kedvét keresi, a tanítvány viszont sem- mibe veszi a tanítót. Általában a fiatalok egy rangba állítják magukat az öregekkel, és minden téren versenyeznek velük. Az öregek pedig a fiatalokkal pajtáskodnak, igen kedvesek hozzájuk, és utánozzák az ifjakat, mert különben esetleg zsörtölődőnek és rá- tarának mondják őket. [...] A demokratikus társadalom embere tehát féktelen és önké59
