Teológia - Hittudományi Folyóirat 45. (2011)
2011 / 3-4. szám - Puskás Attila: A politeizmus dicsérete? Megjegyzések a monoteizmussal szembeni kritikákhoz - II. rész
A politeizmus dicsérete? Megjegyzések a monoteizmussal szembeni kritikákhoz - II. rész PUSKÁS ATTILA rítés önellentmondásosságát és összeegyeztethetetlenségét a hittel.18 Ha a későbbi történe- lem folyamán ilyenre mégis sor került, az nem a (keresztény) monoteizmus lényegéből, hanem annak ellenére történt. Az idők folyamán a keresztény teológia azt is megtanulta, hogy világos különbséget tegyen a személy és az általa képviselt nézet között. Az Egyház bűnbánatot tartott és bocsánatot kért azokért a múltban elkövetett erőszakos cselekmé- nyékért, amikor az igazság érdekében, de a szeretet ellen járt el tévtanokat hirdetőkkel szemben. A keresztény teológia a bibliai monoteista hit és a jézusi kinyilatkoztatás alap- ján vallja minden egyes személy feltétlen méltóságát és a személy ebből fakadó feltétlen tiszteletét, mely kizárja az erőszak alkalmazását a tévedést hirdető személlyel szemben az igazság védelmében. Ez a feltétlen tisztelet azonban nem vonatkozik a személy által hír- detett tanok tartalmára, ha azok hitbeli tévedéseket tartalmaznak. Ezeknek világos meg- jelölése az egyház tanítói küldetésének a része. 6. A MONOTEIZMUS KÉPTELEN A PÁRBESZÉDRE? De vajon a bibliai monoteizmus nem szűkíti-e be a gondolkodást, nem tesz-e alkalmat- lanná a tanulásra, más vallású vagy világnézetű emberekkel való párbeszédre? A mono- teiznlus exkluzív jelzője mindenesetre egy ilyen feltételezést sugallhat, s ezért félreért- hető. A bibliai monoteizmus legalább annyira mkluzív, mint exkluzív. Inkluzív egyrészt abban az értelemben, hogy egy olyan tanulási folyamatban fogalmazódott meg és él to- vább, mely a legkülönbözőbb történeti szituációkat vonja és foglalja magába. Az egy Is- ten az atyák Istene; az egyiptomi szolgaságból megmentő Isten; a Jahve nevet Mózesnek kinyilatkoztató és szövetséget kötő Isten; a népét büntető és a babiloni száműzetésbe en- gedő, de ott is vele levő, onnét is megszabadító Isten; a gonoszság elhatalmasodását megengedő és a hozzá hűséges igazaknak örök életet ígérő Isten. Izrael hosszú történeti utat jár be Istenével, az Egyetlennel, melynek során mind teljesebb istenismeretre jut. A történeti helyzetek változásával mind ,,több oldalról” ismeri meg Istenét, mind többet 18 Lactantius keresztény teológus (f325), aki átélte a Diocletianus-féle utolsó nagy keresztényüldözést, és aki meg- érte a Konstantin-féle türelmi rendelet kiadását (313), így fogalmaz: ״A vallást nem lehet rákényszeríteni senki- re. Mert a vallás minden másnál inkább önkéntesség dolga, és senkitől sem kikényszeríthető, hogy olyasvalamit tiszteljen, amit nem akar.” De divina institutione, 5,19,11 (CSEL 19,463). A késő ókorból, amikor a keresztény- ség már privilegizált helyzetbe került a Római Birodalomban, nem ismerünk olyan esetet, amikor politeista val- lású pogányokat a monoteista keresztény hitre vagy a keresztény kultuszban való részvételre kényszerítettek volna. Vö. Dassmann, E., Wieviele Wege führen zur Wahrheit? Ambrosius und Symmachus im Streit um den Altar der Viktoria, in Ist der Glaube Feind der Freiheit? Die neue Debatte um den Monotheismus, 123—142. Sajnálatos módon előfordultak azonban elszórtan olyan erőszakos cselekmények, melyeket keresztények követtek el részben val- lási indítékok alapján pogány kultuszhelyek, templomok, sőt más vallású, adott esetben politeista eszméket is valló személyekkel szemben. A leghírhedtebb ezek közül a köztiszteletben álló újplatonikus filozófusnő, Hüpa- tia megyilkolása volt Alexandriában 415-ben, melyet fanatikus keresztények (szerzetesek?) egy csoportja köve- tett el. Vö. VanyÓ, L., Az ókeresztény egyház és irodalma, in Ókeresztény írók 1, Budapest 1980, 518, 548, 583. Ez az eset felháborította Konstantinápoly keresztény közvéleményét is. A keresztény történetíró, Szókratész né- hány évvel az esemény után így értékelte a történteket és marasztalta el a szereplőket: ״Ez nem kis szégyenére vált Kürillosznak és az alexandriai egyháznak. Hiszen teljesen idegen a Krisztus tanait vallóktól a gyilkosság, a harc és ehhez hasonlók.” Szókratész, Egyháztörténet, in Ókeresztény írók 9, Budapest 1984, 432. A zsidósággal szembeni erőszakos térítésre (kényszerkeresztség), illetve az eretnekséggel megvádolt személyek elleni erőszak- ra (Priscillianus) több példát is találhatunk a későókorban. Ezekben az esetekben sem a monoteista hitvallásra való erőszakos rábírás volt a cél. Többnyire társadalmi feszültségek levezetésére szolgáltak és a bűnbakképzés mechanizmusa szerint működtek. A pápák (Siricius, Nagy Szent Gergely) elítélték ezeket a tudomásukra jutott erőszakos cselekményeket. Vanyó, L., Az ókeresztény egyház és irodalma, 517k. TEOLÓGIA 2011/3-4 195
