Teológia - Hittudományi Folyóirat 45. (2011)
2011 / 3-4. szám - Hankovszky Tamás: Az idő és a történelem keresztény felfogása
HANKOVSZKY TAMÁS Az idő és a történelem keresztény felfogása szabadág kiszámíthatatlan összjátékából bontakozik ki, mintegy szerves, történelmi fej- lődéssel, hanem ezen elképzelés szerint a történelemnek mintegy vége szakad, és egy belőle logikusan nem következő, mondhatni természetfeletti módon, isteni hatalommal megvalósított új korszaknak, eótznak (vagy aiótmak) adja át a helyét.11 Az apokaliptika jövőképe tehát nem történelmi. A két eón, a bűnös emberi szabadságtól meghatározott múlt és jelen, illetve a közelinek képzelt, isteni jövő éles ellentétben állnak egymással. A mostani eón ítélet alá esik, a jelenlegi világ elpusztul, és egy új világnak adja át a helyét. Ha Isten már ítélt a világról és döntött a jövőjéről, akkor az ember viselkedése, le- gyen az jó vagy rossz, a világ sorsán már nem változtathat semmit. Az egyes embernek legfeljebb annyi lehetősége marad, hogy megtérésével és cselekedeteivel azokhoz csat- lakozzon, akik számára ez a vég üdvösséges lesz. Ezért az apokahptikus felfogásban az egyén sorsa elválik a népétől, és mindenki pusztán önmagáért lesz felelős.11 12 3. Jézus Krisztus és első követőinek képzetvilágára az ősibb ószövetségi időkoncepció mel- lett az apokahptikus elgondolások is hatottak. A Jelenések könyvének és a Máté-evangélium 24. fejezetének apokaliptikus víziói vagy az apokrifek azt mutatják, hogy a régi eónt le- záró kozmikus katasztrófák gondolata utat talált a keresztény közösségekbe is. Egy másik példa lehetne az a két eón éles szembeállításához illeszkedő gondolat, hogy nincs valódi folytonosság Isten régi és új népe között, és a választott nép helyét a személyes megtérés és nem a származás alapján szerveződő új közösség veszi át. Hasonlóképpen az apokalip- tikus hatásnak tulajdonítható, hogy az időt az első keresztények is két ellentétes részre osztották és az új korszak beköszöntét az egészen közeli jövőbe, vagy mint János és Pál teológiája, egyesen a jelenbe helyezték. A mértékadó keresztény időfelfogás azonban, ahogy teltek a Krisztus utáni évtizediek és századok, egyre kevésbé lehetett mindenestül apokaliptikus, mégpedig azért nem, mert az apokaliptikus várakozások nem teljesültek. Jézus követőinek beléje vetett hite alapján, amely az ő eszkatologikus és messiási öntudatán alapult, kezdetben kézenfekvő volt úgy látni, hogy Jézus fellépésével és nyíl- vános működésével a végső idő immár nem várat tovább magára, hanem Jézus tetteiben máris annak első mozzanatai nyilvánulnak meg, és ezeket hamarosan követni fogják az apokaliptikus forgatókönyv további eseményei is. Jézus valóban valami gyökeresen újat hirdetett szóban és tettben: az Isten országát. Az Isten országa az apokahptikus szemlé- letben az új eónnak, a világ gyökeresen új állapotának felel meg, szemben a bűntől, betegségtől és haláltól uralt régi eónnal. Az ördögűzések és beteggyógyítások annak a fordulatnak a földi realizációi, amelyről Jézus számol be, és amely saját eszkatologikus öntudatának alapjaként is szolgálhatott: ״Láttam a Sátánt: mint a villám, úgy zuhant le az égből.” (Lk 10,18) Jézus minden bizonnyal úgy érzékelte, hogy a Sátán hatalmának megtörése és az az egyedülálló közelség, amelyben önmagát érezte az Atyához,13 egy új korszak kezdetének a jele: ״Ha én az Isten ujjával űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már közel van hozzátok az Isten országa.” (Lk 11,20) Jézus az Isten országát a már igen és még nem dialektikájában szemlélte, és folya- matosan növekvő valóságnak tekintette. Erre utalnak az olyan dinamikus képek, mint 11 Bultmann, R., Történelem és eszkatológia, 41, 53. 12 Taubes, J., Nyugati eszkatológia, 309; Bultmann, R., Történelem és eszkatológia, 54—56. 13 Rahner, K., A hit alapjai, Agapé, Szeged 1998, 208. 156
