Teológia - Hittudományi Folyóirat 45. (2011)
2011 / 3-4. szám - Hankovszky Tamás: Az idő és a történelem keresztény felfogása
HANKOVSZKY TAMAS Az idő és a történelem keresztény felfogása még inkább ״át” oda, ahol az eredet gazdagságával lehet feltöltődni. Az ünnep nem em- lékezés vagy valaminek gondolatban való felidézése, hanem valóságos újraélése, meg- ismétlése annak, ami ״valaha” (a szent időben) megtörtént. Az átlépés a profán időből és szférából a szentbe az ismétlés által valósul meg. Az- által, hogy újra végrehajtják azokat a cselekedeteket, amelyeket az istenek in illő tempore tettek. Az ״ismétlés” persze ebben az összefüggésben félreérthető kifejezés. Akkor ért- jükjól, ha úgy tekintjük, hogy a ״későbbi” cselekedet nem a hasonlóság, hanem az azo- nosság viszonyában áll a ״korábbival”, a mintaadóval. A megismételt cselekedetnek külső megjelenési formájában semmiben sem kell különböznie a mindennapi aktusok- tói, mégis a szertartásba ágyazottság és a szentségtől átitatott légkör metafizikai ״átlénye- gülést” eredményez. A kereszténységben — zsidó örökségként — módosított formában él tovább ez az archaikus időkoncepció. Az ״eredet ideje”, tehát a vallásilag jelentős, léttel telített idő immár nem valami mitikus ősidőbe helyezendő, tehát nem az időegyenestől független, ״a mellett” létező tartományba, hanem a történelem egy jól meghatározott pontjába.2 Ha ugyanis Isten valóban emberré lett, akkor a szentség, a teljesség többé már egyáltalán nem a világon kívül keresendő, hanem közénk jött, ebbe a térbe és ebbe az időbe. Bármilyen mélyrehatóak is legyenek a teológiai következményei annak, hogy a szent idő a kereszténység számára nem különül el a történelemtől, hanem annak tartományá- ba esik, az archaikus vallásos időélmény a kereszténységben is megőrződött. Legalábbis a katolikusok számára például az ünnepek továbbra is ismétlést jelentenek, csakhogy nem egy időn kívüli esemény megismétlését, hanem egy olyanét, amely a történelem egy korábbi időpontjában játszódott le. Leginkább azokét a napokét, amikor Isten Jézus- ban kitüntetett módon is jelen volt a földön. Emellett például adventben megismételjük Isten népének ószövetségi várakozását a Messiásra, továbbá az egyház évszázadai alatt bekövetkezett, a szentek életéhez kötődő példaszerű eseményeket. A katolikus egyházi év — nem feledve, hogy a jelen is az üdvtörténet egzisztenciálisan páratlan jelentőségű pillanata - úgy tagolja az időt, hogy minden napot az üdvtörténet valamelyik központi hajdani eseményéhez rendel, és éppen ezzel, az ünnepi ismétléssel segíti a hívőt, hogy megfelelhessen a jelen kihívásainak. Ezenfelül pedig Jézus halálának és feltámadásának ünneplésével a szentmisében napról napra jelenvalóvá teszi a világban Krisztust.3 Ezeken az ünnepeken nem az időben való egyszerű visszatekintés, emlékezés tör- ténik, hanem ismétlés.4 Amikor például valaki nagyböjtben bűnbánattal és böjtöléssel készül a húsvéti eseményekre, akkor ezt nem azért teszi, hogy jobban tudjon emlékezni arra, ami Poncius Pilátus alatt történt, hanem azért, mert fel akar készülni arra az ese- ményre, ami, bár kétezer éve már megtörtént, most ismét meg fog történni a hívővel. Számos példát lehetne még felhozni. Hadd említsem egyedül Faludi Ferenc, XVIII. szá- zadi jezsuita költő Λ feszülethez című versét, amelyet Keresztények sírjatok címmel ma is éneklünk. A szöveg azt állítja, hogy Jézus szenvedését ״Aki látja és nem sír, / Elő hittel az nem bír.” Nem az emlékezést, az élénk fantáziát, még csak nem is az empátiát, hanem a hitet, a vallásosságot kéri számon ez az ének. A nagypénteki ünnepen ma részt vevő 2 Vö. Eliade, i. m. 104-105, ״Idő” szócikk, in Biblikus teológiai szótár (szerk. Léon-Dufour, X. et al.), Budapest, Szent István Társulat, 1986, 551. 3 Vö. Schilson, A., A liturgia a misztériumok hatékonyságának és jelenlétének helye (ford. Török, J.), in Communio (2002/2), 3-19; itt: 8; Nocke, F.-J., Részletes szentségtan (ford. Válóczy,J.-Varga B., J.), A dogmatika kézikönyve II (szerk. Schneider, Th.), Vigília, Budapest 1997, 235-396; itt: 309. 4 Casel, O., A liturgikus ünneplésről (ford. Dobszay, L.), in Communio (2002/2), 20—32; itt: 22—23. 152
