Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Kuminetz Géza: Jogbölcseleti megfontolások a büntetésekről, különös tekintettel a halálbüntetésre
KUMINETZ GÉZA II Jogbölcseleti megfontolások a büntetésekről, különös tekintettel a halálbüntetésre reakciót is követel és tesz indokolttá a társadalom részéről, mint a puszta megrovás, továbbá a magánjogi (civilis) rendelkezésekben foglalt s főleg csupán anyagi hátrányok. Éppen ezért megtorlásuk és ismétlődésüknek megakadályozása: megelőzésük illetőleg elhárításuk végett immár a hatalmilag szervezett társadalom (állam) kell, hogy beavatkozzék s velük szemben a büntetőjogi szabályozással (kriminalizálással) a társadalmi egyensúlynak, vagyis az igazság eszméjének megfelelő szigorúbb - nemcsak anyagi hátrányokból: pénzbüntetésből, elkobzásból és esetleg jogfosztásból, hanem túlnyomólag erkölcsi értékek (élet, szabadság) elvonásából s az utóbbival és netaláni testi fenyítéssel járó fizikai s lelki gyötrelemből és megszégyenülésből álló - szankciót: büntetést avagy biztonsági rendszabályt alkalmazzon, amely az illető magatartás által okozott sérelemmel vagy veszéllyel, ha nem is pontosan egyenlő, de legalább arányos”.25 Az állam tehát az ép szociáletikából kell, hogy vegye azokat a tényállásokat, melyek büntetőjogi védelmet kívánnak. Ebből a szempontból a jogellenesség nem más, mint erősebb mértékű szociál- etika-ellenesség, minthogy a jogi kötelesség fokozottabb szociáletikai kötelességnek minősül. így a büntetőjognak nincs is más, vagyis saját, önálló mértéke. Foglaljuk össze a három normatív rend egymáshoz való viszonyát, tárgyi teijedel- müket, mértéküket, szankcióikat, a gyakorlatot és az eszményt véve tekintetbe: 1) Tárgyi teljedelem tekintetében: A „vallásnak illetve moráljának bírálata... felöleli az embernek minden külső és belső életmozzanatát, azaz nem csupán az egyén cselekvéseit s mulasztásait, hanem legrejtettebb gondolatait és érzelmeit is. Az úgynevezett világi erkölcs (etika) bírájául szereplő szervezetlen társadalom ellenben már csakis észlelhető magatartásokat, ... vagyis a testmozgásban illetve szervi tevékenységben realizálódó életnyilvánulásokat: tetteket, szem- vagy arckifejezéseket (ún. fintorokat vagy grimaszokat), kimondott avagy leírt szavakat kíséri az individuális és szociális etika követelményei szempontjából kritikával. Végül pedig a jogot s közelebbről a büntetőjogot, azaz a hatalmilag szervezett társadalmat (államot) abszolúte nem foglalkoztatja sem az egyén gondolat- és érzésvilága vagyis intem élete, sem azon cselekményei vagy mulasztásai, amelyek kifelé hatástalanok; hanem egyedül az oly aktív avagy passzív magatartásokat értékeli, melyek a szociáletika szemszögéből tekintve - mivel, mint láttuk, saját, külön jogi értékmérő nincs is — nemcsak hogy kifogás alá esnek, de akár egyes embertársak akár a szervezetlen vagy szervezett társadalom (állam) vitális anyagi vagy erkölcsi érdekeit érzékenyebben sértik illetve veszélyeztetik”.26 Mértéküket tekintve: A „vallási erkölcs (morál) isteni eszménye... az egyedül Krisztusban testesült tökéletesség (szentség) s fő elve az ugyancsak Jézus tündöklő példájában valósuló áldozatos szeretet. Az emberi erkölcs (etika) már megelégszik az altruizmus emberileg is elérhető eszményeképp a kölcsönös támogatás (jóság) követelményének felállításával, miközben az individuális etika az egyéni élet zsinórmértékéül a „honeste vivere” szavakban összegezhető parancsot szabja meg... a jog végül az ideálját képező társadalmi egyensúly, azaz rend és béke (igazság) elvének érvényesüléséhez — a magán vagy polgári jogviszonyok s ügyletek szabályozása terén irányadóul tekinthető „suum cuique tribuere”, mint pozitív tartalmú parancs mellett - a büntetőjog közvetlen céljául szolgáló személyes vagyonbiztonság érdekében csupán a „neminem laedere” tilalom respektálását kívánja meg, azaz puszta negatívumot, vagyis a mások személye s vagyona, erkölcsi és anyagi érdekei iránti közönyös: azok megsértésétől vagy veszélyeztetésétől tartózkodó viselkedést. Kétségtelen tehát, hogy legszigorúbb mértéket a vallás 25 Uo. 134. “Uo. 144. 40 TEOLÓGIA 2010/1-2
