Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Kuminetz Géza: Jogbölcseleti megfontolások a büntetésekről, különös tekintettel a halálbüntetésre
Ugyancsak ítélkező fórum a közvélemény, mellyel ítélkezünk embertársaink viselkedéséről. Minden jogi törvény is lelkiismeretben kötelez, hacsak nincs szöges ellentétben a természetjoggal, hacsak nem ró elviselhetetlen terhet címzettjére. Az erkölcsi parancsok nem ismerik a külső kényszert,19 így „érvényesülésük éppen a kényszer nélküli, önkéntes teljesítést igénylik”.20 Aki az erkölcsi értékrend szerint él, megilleti a tisztelet, a becsülés,21 a jó hímév. Az erkölcsi rend szankciója a lelkiismeret-furdalás, illetve az embertársak és a társadalom részéről cselekedetünket rosszalló, elutasító, megvető, felháborodó magatartás, melynek révén részben vagy egészben elveszítjük bizalmukat, irántunk tanúsított tiszteletüket, kegyüket, szeretetüket. Mind a vallás, mind az etika szankciója végeredményben a kiközösítés valamilyen formája, vagyis az istenség vagy az embertársak zárnak ki minket sze- retetükből. 2. 1. 1. 3. A BÚN ÉS BŰNÖSSÉG JOGI FOGALMA A büntetőjog szabályai egyszerre szolgálják mind a magán-, mind pedig a közérdeket. Mivel „amennyire nem közömbös ugyanis az egyes emberre annak a nemzetnek (államnak) zavartalan léte, akadálytalan működése s ennek anyagi, erkölcsi és szellemi feltételei foglalata, vagyis bel- és közbiztonsága s anyagi gyarapodása, erkölcsi haladása és kulturális fejlődése, egyszóval: jóléte, éppoly kevéssé hunyhat szemet a közösség (nemzet, illetőleg állam) saját egyedeinek (tagjainak, polgárainak) anyagi, erkölcsi és szellemi érdekei: személy- és vagyonbiztonsága és egyéni becsülete s érvényesülhetése, azaz testi-lelki jóléte fölött”.22 Mindez hatékony védelmet kíván, melyre megannyiszor elégtelennek bizonyul a vallási és erkölcsi rend szankciója. Hogy a bűn jogi fogalmát meghatározhassuk, kínálkozik a szóelemzés. Ez pedig olyan cselekményre utal, mely aktív vagy passzív magatartás, vagyis tevés vagy mulasztás, vagy tétlenül maradás, mely bűnös, azaz amit valamely jogszabály megtorló (represszív), vagy megelőző, illetve biztonsági (preventív) intézkedéssel, vagyis büntetéssel fenyeget. Mármost a kérdés az, hogy mely magatartások tekintendők bűncselekménynek? Nyilván olyan cselekmények, melyek ellenkeznek a vallás és az erkölcs szabályaival és, vagy az egyénre vagy a közösségre súlyosan károsak. Ebből az elméletileg sok és sokféle cselekményből választ ki és lát el büntetőszankcióval néhányat az arra illetékes törvényKUMINETZ GÉZA ?I Jogbölcseleti megfontolások a büntetésekről, különös tekintettel a halálbüntetésre való kapcsolatunkra; ugyancsak kiteljed állampolgári kötelezettségeinkre, életállapotunk és élethivatásunk felelős megválasztására, javainkkal való felelősségteljes bánásmódra, a hazaszeretetre, kiteljed arra a türelemre is, melyet embertársaink cselekvési szabadságának, anyagi, erkölcsi vagy szellemi érdekeik tiszteletben tartásakor vagyunk kötelesek tanúsítani. Szolidárisnak lenni a rászorulók iránt, felesleges javainkkal, s olykor a szükségeseket is megosztani a nélkülözőkkel. Betartani az illem szabályait. 19 Hacsak nem úgy, hogy hat ránk az embertárs rosszallása, tettünket elítélő magatartása. M Vö. FlNKEY, F., A bűnösség jogalom a világi büntetőjogban, Budapest 1941, 473. 21 Becsületen (fama, honor) az alábbit értjük: „Az istentől kapott emberi méltóságot, mint becsülendő értéket, az ember szerzett erényeit, elvhűségét, jellemét, általában erkölcsi vonatkozású javainak és teljesítményeinek foglalatát, a magunkban hordott erkölcsi tőkét, vagyis a belső becsületet, becsületességet, amely alapja minden külső megbecsülésnek, megtiszteltetésnek, illetőleg kijáró tiszteletnek. Szoros értelemben becsületnek nevezzük a külsőleg kijáró megbecsülést, amely a tisztelet, megtiszteltetés különböző jeleiben jut kifejezésre, s ezért röviden kijáró tiszteletnek, külső megbecsülésnek mondható (külső becsület). Becsületnek mondjuk továbbá az általános közvéleményen, közfelfogáson nyugvó megbecsülést, annak tágabb körű megnyilatkozását. Ebben az értelemben majdnem egybeesik a jóhímév fogalmával.” Vö. Evetovics, K., Katolikus erkölcstan II, Budapest 1940,244. 22 Vö. VARGA, K., A bűn vallási, erkölcsi és jogi szemlélete, Budapest 1928, 118. 38 TEOLÓGIA 2010/1-2
