Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Kuminetz Géza: Jogbölcseleti megfontolások a büntetésekről, különös tekintettel a halálbüntetésre
Jogbölcseleti megfontolások a büntetésekről, különös tekintettel a halálbüntetésre rn KUMINETZ GÉZA Ez a vonás átvezet minket az államiság és annak büntető hatalma témájához. Mivel a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy mindeddig bármilyen jó volt is a nevelés, a megelőzés, sohasem sikerült kiküszöbölni teljesen az egyénre vagy a közösségre ártalmas, embertől származó ártó magatartásokat, s az a szankció, amit a vallás és az erkölcs nyújtott, nem volt elegendő. Ezért kellett a hatalom megfelelő szervének kialakulnia és jogi büntetéseket is elrendelnie, illetve szükség esetén kiszabnia (potestas puniendi, potestas coactiva). Hármas feladata van a kényszerítő vagy büntető hatalomnak: 1) amennyire lehetséges, meg kell tudni előznie a jogsértéseket, s szükség esetén kényszerítenie kell a társadalom tagjait, hogy engedelmeskedjenek a törvényeknek (facultas cogendi); 2) meg kell zaboláznia azoknak a cselekedeteit, akik gonosz szándékból, vagy nem beszámítható természeti hiányosságból jogsértéssel megzavarják a társadalom életét. Azaz jogvédelmet kell adnia a támadókkal szemben, illetve vissza kell szorítania agressziójukat (facultas coercendi); 3) a vétkeseket megfelelő büntetéssel büntetni.7 Az emberi természetről és méltóságról kell a továbbiakban röviden tárgyalnunk, mivel ezek szoros kapcsolatban állnak a büntetéssel, a büntethetőséggel. Az emberi méltóságnak, személy voltunknak három rétegét különböztetjük meg: Van egyrészt a természettől adott, a fejlődés által és az emberi elgondolás által kialakult személyi létünk. Az „'elsőt természeti adottságnak (res naturae, persona physica, hypostasis), a másodikat lélektani alakulatnak, lelkiségnek (personalitas psychica), a harmadikat erkölcsi személynek (persona moralis) mondjuk... Az ember mint fizikai személy a természet alkotása... Pszichikai személyiségét maga szerzi meg és alakítja ki, mivel kinek-kinek a lelki életéből, ill. az egyes lelki tényeknek egységes csoportosításából szűrődik le „lelkisége”, más ember lelkiségétől különböző lelki alkata. Erkölcsi személyiségét olyan egységesítő céloknak köszönheti, amelyeknek szolgálatába állítja életműködését és így fizikai személye szerint is tagjává válik valamely társas alakulatnak. Ehhez viszonyítva az egyes ember bizonyos tekintetben új létformát nyer, amelyet önmagában, izolált létében nem birtokol. Az ember mint (fizikai) személy és mint joganyag és jogalany lép be minden társas alakulatba. Ebbéli minőségét csak Alkotójának köszönheti, nem a társadalomban válik személlyé és azáltal, hogy ennek tagjává lesz, ebbeli méltóságából nem is veszít... A fizikai személyiségnek a társas együttlét és célnak megfelelő viszonylagos módosulását mondjuk egyedi erkölcsi létnek. Ez az egyéni (erkölcsi) személyiség azonban nem teljes értékű, mivel hiányzik belőle a tökéletes öncélúság, függetlenség és önrendelkezés. Mihelyt az egyén a társaság tagjává válik, azt vállalja, hogy saját céljait a nagyobb alakulat keretében valósítja meg. Vagy azért, mivel saját céljait csak másokkal egyesülve tudja elérni, vagy pedig azért, mivel a maga erejét akarja valamely magasabb cél megvalósításának szolgálatába állítani. Mindkét esetben lemond teljesen öncélú törekvéseiről, amelyek ezentúl már csak a közös cél, a közjó keretében valósulhatnak meg. A társadalmon belül tehát a fizikailag teljes értékű személy erkölcsi szempontból tökéletlen személyi léttel bír: a közös céltól mozgatott, a közjó kereteiben érvényesülő taggá válik. Nem ő a helyes, az igaz és a jogos mértéke, hanem neki kell mindezt a közjótól eltanulnia”.8 Az emberi méltóságnak tehát hármas rétege van, s közülük elsősorban az erkölcsi értelemben vett személy volt az, ami nem eleve adottság, hanem kialakítandó állapot, s aki ezt vétkesen elmulasztja, károssá válik a közösség számára. Határesetben a közösség hozhat olyan ítéletet, deklarative vagy konstitutive, hogy erre az állapotra vonatkozóan elvesz7 Vö. Ottaviani, A., Institutiones iuris publici ecclesiastici I, Romae 1947, 113-114. 8 Vö. Horváth, S., A természetjog rendező'szerepe, Budapest 1941, 42—43. TEOLÓGIA 2010/1-2 35
