Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 3-4. szám - Tarjányi Zoltán: Servais Pinckaers jelentősége a modern morálteológiai látásmód formálásában
Servais Pinckaers jelentősége a modern morálteológiai látásmód formálásában m TARJÁNYI ZOLTÁN igaz, teljes boldogságára és végcéljára irányítsa azokat, a kegyelem, az erények és az ajándékok által, s mindezt a kinyilatkoztatás és az ész fényében teszi.”4 Pinckaers saját definíciójának egyes fontos elemeit külön magyarázattal is ellátta.5 Az erkölcsteológia a teológia része: a II. Vatikánum előtti időszakban nem mindig volt magától értetődő a moralisták párbeszéde a dogmatikusokkal és a biblikusokkal, s ezen mindenképpen változtatni kellett. Amely az emberi cselekedetekkel foglalkozik: nyilván az akaratlagos és szabad cselekvésekről van szó, de túl kell lépni a kazuisztika optikáján. Nem csak egy-egy konkrét actus humánust szükséges vizsgálni, hanem azokat a döntéseket, amelyek sok más tettet is egyesítenek magukban (ilyen pl. a papi és szerzetesi hivatás, avagy a megtérés). Tehát az ún. orientációs cselekedetekkel is foglalkoznia kell a morálisnak. Hogy Isten szeretetteljes látására irányítsa azokat (mármint az erkölcsi cselekedeteket): az ember arra hívatott, hogy örökre szemlélje és birtokolja Istent (lKor 13,12; ljn 3,2; Mt 5,8). A „szeretetteljes” szó arra teszi a hangsúlyt, hogy korrigáljuk a „látás” túlságosan intellektualista jellegét: olyan látásról van szó, amely szeretetet okoz, és olyan szerétéiről, amely látni és ismerni törekszik.6 A régi tomista-intellektualista és ferences-akarat- és szeretetközpontú vitának így végleg búcsút inthetünk. Mint az ember igazi és teljes boldogságára: a hegyi beszéd-szerinti boldogságfogalomról van szó: ez az igazi és teljes boldogsága az embernek, amely megérdemli, hogy egész életünkben mellette döntsünk és ragaszkodjunk hozzá. (E tekintetben a beatitude és a bonheur kifejezések különbségéről beszél Pinckaers: mindkettőnek megvan a jelentésvilága, de az első inkább a végleges és örök, a második pedig a földi értelemben máshoz, másikhoz, közösséghez való tartozás okozta boldogságot jelenti.) És végcéljára: a végcél az a végső állomás, amelyet minden tudatos döntésünkben szem előtt kell tartanunk, amely az ember életét és cselekedeteit alapvetően irányítja. Ez természetesen a célok hierarchiáját hozza létre, így tudnak a cselekedetek rendezettségbe szerveződni. A végcél persze a hitben olyan végső célhoz érést jelent, amely az embert személyi maximumának kifejtésére teszi alkalmassá. Ha a keresztény egész életében a Krisztus-követés útján jár, akkor a végcél az Atya által megdicsőített Krisztusba való végleges és elvehetetlen beöltözöttség.7 A célirányosságban élő és cselekvő ember pedig mindig közösségi dimenzióban él és cselekszik: a morálteológiának is mindig szem előtt kell tartania az ember individualitásának meghaladását. A kegyelem, az erények és az ajándékok által: ez a látószög képes meghaladni a kötelesség-etikát. Mert ha legfontosabb útjaink a teológiai és az erkölcsi erények lesznek, akkor ezek fognak bennünket Isten szeretetteljes látásához elvezetni.8 Am az Istenhez eljutáshoz nem elégségesek az emberi erőfeszítések, szükségünk van Isten kegyelmére és a Lélek ajándékaira.9 Szent Pál a keresztény életet a Lélek szerinti életnek nevezte: újra meg kell honosítani a morálteológiában a kegyelemről szóló traktátust, valamint ismét be kell vezetni az ajándékok tanulmányozását: ezek által az aszketika és misztika újra meg tud jelenni az erkölcstani kötetekben. 4 Uo. 20. 5 Uo. 20-25. 6 Pinckaers, S., La vie selon l’Esprit, Essai de théologíe spirituelle selon saint Paul et saint Thomas d’Aquin, Ed. Saint Paul, Luxembourg 1996, 76-77. 7 Uo. 86-91. 8 Uo. 203-206. 9 Uo. 105-109. TEOLÓGIA 2010/3-4 257
