Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: Schütz Antal, a pedagógiatudós
Schütz Antal, a pedagógia tudós a KUMINETZ GÉZA 5) Árnyalt az emberről alkotott felfogása, mely egyszerre veszi figyelembe az ember biológiai, fiziológiai, pszichológiai, szellemi, szociológiai, nemzeti hovatartozásbeli, vagyis társadalmi összetevőit. Ezért elkerüli a pedagógiai nihilizmus, naturalizmus, szu- pernaturalizmus, racionalizmus és empirizmus zsákutcáit, valamint a determinizmus útvesztőjét. Helyesen látja, hogy az emberré nevelést nem lehet rábízni az ún. funkcionális nevelő tényezőkre, annak minden korban alapvetően a harmonikus családban kell történnie, melynek természetes folytatása az iskola és a vallási élet. Teljes értékű nevelés nélkül az ember nem tudja helyesen birtokba venni szabadságát, méltóságát, következésképp nem tud helyes ítéletet alkotni a benne és körűié kavargó folyamatokról, nem tud kellő önállósággal viselkedni, tevékenykedni, ezért nem lehet a társadalom teljes értékű tagjává. A valódi nevelés nem támadás az emberi személyiségi jogai ellen, hanem valódi kibontakozásának alapja.17 Nevezhetjük a szabadság birtokba vevésének is, melynek fázisai: 1) A szabadság valamitől, melyben a nevelendő megismeri saját belső adottságait, korlátáit, tudatosakat és tudatalattiakat egyaránt. A nevelő mintegy rádöbbenti erre a nevelendőt, hogy a „képzés épp ezzel a fáradságos önmegismeréssel kezdődik. [...] A szabadság azzal kezdődik, hogy felismerjük saját rabságunkat.”18 2) Szabadság valamiben, ami az eszményre való rátalálás, ennek az élménynek, hívásnak a tapasztalata és végül 3) Szabadság valamire: Az eszmény szerinti élet, mely mindjobban meghatározza a nevelt minden rezdülését. Itt a tapasztalatnak bölcsességgé kell válnia, vagyis a szív tisztaságává, a gondolatok igazságává és a szándékok és tettek helyességévé. A nevelő tehát nem annyira legyőzni, hanem inkább meggyőzni akarja neveltjét az emberi élet titkairól és azok igazságáról. A nevelés révén vérteződik fel az ember a helyes világlátással és értékelni tudással. 6) Helyesen állapítja meg a nevelés hatékonyságában szerepet játszó tényezők között a nevelő helyesen értett tekintélyét, személyiségének sugalmazó erejét, az eszmények nevelő erejét, az élmények és a szemléletesség fontosságát,19 illetve azt, hogy az egyes életkorokban más és más a nevelés fő módszere, de aminek egyre erőteljesebb önneveléssé, önfegyelmezéssé kell válnia. Önnevelés és önfegyelmezés, melynek minden képességre ki kell terjednie és alkalmazni kell tudni rá a mértékességet, hogy a motívumok harcából mindig a legmagasabbrendű győzzön, és határozza meg a viselkedést. Ez pedig az ember végső céljáról alkotott meggyőződése.20 Itt említendő, hogy a tekintély a katolikus felfogásban nem arra való, hogy dresszírozzon, keményen büntessen, mivel az kiöli az önbecsülést és a felelősségérzetet. A nevelő személyisége a fegyelmező erő, mely leginkább gesztusokban, szemmozgásban, a beszéd hangsúlyozásában áll, de a legnagyobb szentek már a puszta jelenlétükkel fegyelmeztek, neveltek. A katolikus felfogásban a nevelőnek az ember összes képességét gondoznia, mértékessé kell tennie, tehát semmit ki 17 A módszerek önmagukban nem hatékonyak, legalábbis nem hozzák a várt eredményt. Ha a pedagógia a hasznosság és a módszerek bűvöletében él, ez számára egyértelmű színvakságot jelent. 18 Felnőtté válni a szó teljes értelmében a biológiai, pszichológiai és erkölcsi érettség elérését és tartós fennmaradását jelenti. 19 Vö. BÁBOSIK, I., Neveléselmélet, Budapest 2004, 13. Ebben tehát benne van a moralitás és a szociális életképesség egysége, melynek megfelelően az ember „szocio-morális vonatkozásban altruisztikus, munkára orientált, kooperatív, toleráns személyiség, az önfejlesztés, önérvényesítés tekintetében pedig a permanens önképzésre motivált, önmaga pozitív adottságait felelősen gondozó, fejlesztő, a változó körülményekhez alkalmazkodni képes, gyakorlatias, összességében tehát konvertábilis egyén”. Vö. Bábosik, I., Neveléselmélet, Budapest 2004, 16. 20 Egyébként a mai nevelésteoretikusok is sürgetik egy integrális nevelési modellnek, eszménynek a kidolgozását, melyet Bábosik István úgy képzel el, mint a comeniusi-herbarti valamint az ún. reformpedagógiai modell szintézisét. Vö. BAbosik, I., Neveléselmélet, Budapest 2004, 202—204. TEOLÓGIA 2010/3-4 205
