Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: Schütz Antal, a pedagógiatudós
KUMINETZ GÉZA Schütz Antal, a pedagógiatudós ártalmas is lehet, mely mint hívatlan prókátor nevelői szerepben feszít. Mi a teendője itt a bölcs nevelőnek? 1) Óvni e káros hatásoktól a növendéket, de egyúttal 2) edzeni is, felvértezni őket ezek ellen a szellem fegyvereivel, melyek segítségével az ember több és erősebb lehet a természetnél és erőinél. Ugyanis „eszméi és eszményei által föléje kerekedik elemi erőknek, logikus iskolázott gondolkodása világítótorony a közvélemény és divatok, pártok és mozgalmak tülekedésének vásárában”. És végül 3) a szeretettel teljes nevelői erő fenntartása a növendékkel, melynek lényege a szeretet, az a kapott szeretet, mely szeretetet gyújt a növendékben. Mi a cél a nevelésben? Ez a nevelési eszmény, vagy az eszményi ember kérdése, amit nem elég kitűzni, hanem a nevelőnek és neveltnek egyaránt afelé kell közösen menetelnie. A nevelő leginkább az eszmény megtestesítésével, annak közvetítése vágyával nevel. Ez sok áldozattal és lelkiismeretességgel járó feladat. Mármost a pedagógia a végső célt vagy nevelési eszményt és a hozzájutás főbb útjait mindig kölcsönzi vagy a bölcselettől vagy a vallástól. Ez esetünkben Jézus Krisztus, az istenember. A mi számunkra a krisztusi, vagyis a szent ember nevelése a cél, s egyúttal Ö a legnagyobb nevelőnk is. Ö az emberiség minden tanítójának bölcsességét egyesíti. A pedagógia tudományának sok segédtudománya van, melyek nemcsak „építőállványai, hanem alapjai és felépítésének struktúratörvényei [...] mely körültekintő kritikával fölhasznál mindent, amit a mai tudományok a pedagógia számára felkínálnak: a mély- és karakterológiai pszichológiát, a kritikai történelmet és összehasonlítást, a precízebbé vált kultúrtörténetet, metafizikát és az értékelméletet”. E tudomány tárgya a nevelési folyamat, melynek segítségével az idősebb nemzedék átadja a fiatalabbnak a kul- túijavakat. Sok tényező neveli az embert, amit a pedagógia funkcionális nevelőtevékenységnek nevez, ám a sajátos értelemben vett nevelő ténykedésnek a céltudatos nevelői tettek összefüggő sorozata minősíthető. Ez a sajátos értelemben vett nevelői tevékenység három tényezőt foglal magában: a nevelőt, a növendéket és a nevelési javakat. A nevelési folyamat mármost szintén három mozzanatot foglal magában: a) a pedagógiai közlést, b) az elsajátítást és c) nevelő és nevelt közti viszonyt. A pedagógiai közlés az elérendő célt és az eléréséhez vezető eszközök megválogatását, illetve azok növendékbe ültetését jelenti. A pedagógiai cél három rész-célból sodort dolog: a) a végcélból, s ez esetünkben a krisztusi humánum, melyet tovább színez b) a kor, a kultúrkör és a nemzet, amit aprólékos munkával kell c) beledolgozni a növendék leikébe. Ehhez pedig alaposan kell ismerni az embert általában és a konkrét növendéket egyaránt. A nevelő „csak akkor nevelte meg növendékét, ha arra bírta, hogy úgy gondolkodjék, úgy érezzen és cselekedjék, mint ő. Evégből csak azt közölheti, amit növendéke appercipiál és ki kell fürkésznie, milyen utak és járatok vezetnek lelki életéhez és ezeknek a sokszor alacsony és szűk járatoknak méreteire kell zsugorodnia. ... A nevelőnek is növendéke mellé kell kuporodnia, a kicsinyekkel kicsinyé kell válnia, anélkül, hogy megszűnnék nagynak maradnia. Csak úgy tudja az életnek magasabb szintjére emelni, ha mint a teve letérdel, mikor átveszi a terhet és aztán emelkedik fel és egyúttal magasabbra emeli terhét. A nevelőnek kicsinnyé kell válnia, mint kicsiny magnak; mint életmagnak bele kell simulnia és gyökereznie növendékébe, úgy kell azután a benne feszülő életerőt kibontakoztatnia és magával életteljességre ragadnia növendékét is. A nevelőnek kell tudnia nagy mértékben háttérbe vonulnia a maga egyéniségével, sokszor nagyobb mértékben is, mint az az önmagával való hűséggel összeegyeztethető. Sok esetben nem vonulhat ki mindjárt a színnel, dicsérnie kell sokszor érdemen felül, bíztatnia és bíznia kell sokszor reményen túl, korholnia nem szabad a rosszallásra méltóság határáig. Sok dolgot nem szabad észrevenni 94 TEOLÓGIA 2010/3-4
