Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Rózsa Huba: A Zsolt 2 és 110 krisztológiai értelmezése (I. rész)
RÓZSA HUBA A Zsolt 2 és 110 krisztológiai értelmezés (I. rész) 1. STATUS QUAESTIONIS Az ősegyház Jézus Krisztusban látta az Izraelnek adott isteni ígéretek beteljesedését, saját magát pedig Izrael örökösének, az új Isten népének tekintette. Maga Jézus és az ősegyház számára a Szentírást az Ószövetség szent könyvei jelentették, és nagy tekintélynek örvendtek. Az egész Ószövetséget a Jézus Krisztusban kapott isteni kinyilatkoztatás fényében értelmezték, s úgy látták, hogy az Ószövetség Jézus Krisztusról beszél. Ezért az ősegyház a názáreti Jézus kilétének és a vele történt eseményeknek a megértésében, valamint magyarázatában előszeretettel fordult az ószövetségi bibliai hagyományhoz. A szent könyveket egyúttal Krisztus feltámadásának fényében mintegy újraértelmezte. Egyes részeit, jövendöléseit Jézus Krisztusra vonatkoztatta, és beteljesedését az ő személyében látta. Amikor megvizsgáljuk az Újszövetség írásait, kitűnik, hogy bizonyos ószövetségi könyveknek, illetve egyes ószövetségi szakaszoknak kiemelt helyzete van a biblikus krisztológiában, és ezek közé tartozik két zsoltár, a Zsolt 2 és 110, illetve a két zsoltár bizonyos versei. Jelen értekezésünkben a nevezett két zsoltár krisztológiai értelmezését vizsgáljuk. Ennek keretében első lépésben azokat a tényezőket vizsgáljuk meg, amelyek érthetővé teszik a zsoltárok idézését az újszövetségi szövegekben, ezután szemügyre vesszük, sorrendben a Zsolt 2, majd a Zsolt 110 helyét és jelentését az Ószövetség bibliai hagyományában, majd ismét sorrendben újszövetségi alkalmazásukat a Krisztus-eseményre. 2. A KRISZTOLOGIKUS ÉRTELMEZÉS TÉNYEZŐI 2. 1. A Zsolt 2 és 110 ó- és újszövetségi értelmezésének közös alapeszméje A Zsolt 2 és 110 krisztológiai értelmezését összekapcsolja a két zsoltár közös alapeszméje, az a mód, ahogyan az Ószövetség a dávidi királysághoz kapcsolódó királyeszme keretében az üdvösség megvalósulását látja. Eszerint a király, Dávid házának leszármazottja az isteni adományok, a kegyelmek és az üdvösség letéteményese. Isten Dávidot kiválasztotta, dinasztiájának uralmát örökkévalónak deklarálta, és legitimizálta, utódait fiává fogadta. E gondolat irodalmi megfogalmazása az ún. Nátán-jövendölés (2Sám 7), de a zsoltárok is kifejezik ezt az eszmét (Zsolt 45; 72; 89; 132). A Zsolt 2-ben és 110-ben is úgy jelenik meg a király, mint az üdvösség privilegizált közbenjárója, és két lényeges TEOLÓGIA 2010/1-2 * XUV (2010) 109-137 109
