Teológia - Hittudományi Folyóirat 43. (2009)
2009 / 1-2. szám - Szeiler Zsolt: Aquinói Szent Tamás intencionalitás koncepciójának történeti gyökerei
Aquinói Szent Tamás intencionalitás koncepciójának történeti gyökerei SZEILER ZSOLT „médium”,37 a quo,3* mindig valamilyen formai struktúra. Ha ismerjük ezt a struktúrát, akkor ismerjük azt is, mely megismerő képesség intencionalitásáról van szó. Mármost az avicennai hagyomány intenciójának quó]a nem egyéb, mint a species, a hozzárendelhető fenomén pedig a tárgyat adó észlelés. Ezzel szemben az intellektus vágytermészetének quoja, aligha lehet a species. Ez a quo nem lehet más, mint az intellektus (pv<JlO-e (natura, essentia), saját természete. A hozzárendelhető fenomén pedig az intellektus megismerésre való törekvése és a már megismerten való szüntelen túllépés, az excessus. Ám hogy állunk a figyelem adottságával? Milyen strukturális, formai összetevő (quo) révén irányul bármire? Ha erre azt válaszolnánk, hogy a phantasma (vagy a species sensibilis) révén, úgy maga lenne az érzékelés. Tanácstalanok maradunk, s e tanácstalanság nem véletlen. Tamás szellemében, saját princípiumai alapján a figyelmet ahgha gondolhatjuk el önálló intencionális irányulásként. Ezt egyébként a híres parszimónia-elv is tiltaná: amit magyarázhatunk kevesebbel, ne magyarázzuk többel.39 Tamás „szelektív figyelemről” szóló sorainak legbeszédesebb eleme az, hogy a jelenség intenzitásbeli különbségekkel rendelkezik. Sőt úgy tűnik, léte épp ebben áll: egy megismerő képesség intenzívebben, vagy kevésbé intenzíven irányulhat valamire. Úgy tűnik a figyelem valójában egy módusz, mégpedig véleményünk szerint a természeti irányulás módusza. Annak az irányulásnak a módja, amellyel minden egyes megismerő képesség sajátos tárgyára irányul.40 De mi határozza meg intenzitását? A figyelem kapcsán korábban idézett szöveg egyértelművé tette, hogy az inger, a benyomás erőssége ebben kétségtelenül szerepet játszik. Ez a figyelmet befolyásoló akarattalan, spontán tényező. Ha most írás közben a hátam mögött becsapódik az ajtó, ahgha tehetem meg, hogy nem fordulok oda. Azonban Tamás azt is egyértelművé teszi, hogy az akarat képes reflektálni az egyes képességek aktusaira,41 így képes azok intenzitását is növelni, sajátos „érdekei”, szabadsága mentén. Ezért az akarat az a másik tényező, ami képes az intellektus szüntelen áramlását valami felé fókuszálni, vagy éppen valamilyen tárgyon ott tartani. Összefoglalás. Áttekintettük az intencionalitás szövevényes, egymást feltételező, körkörös szerkezeteit Aquinói Szent Tamásnál. Azt állapítottuk meg, hogy filozófiailag e struktúrák közül a természeti intencionalitás a lehető legalapvetőbb, mivel ez az intellektus saját lét-realizálásának képessége. Azonban a tamási intencionalitás felfogásában világosan adott egy mélyebb „körkörösség” is a filozófiai és a teológiai dimenziója közt. A természeti intencionalitás „mozgatója” ugyanis a dolog formája. A dolog formája, lényege azonban nem egyéb, mint az isteni idea partikuláris (tér-időbeli) módon való „imitációja”, „leképezése”. Vagyis e végső, legalapvetőbb réteg a teológiai dimenzióban, Isten intentióiban, az ideákban alapozódik meg. Ezért is mondja Szent Ágoston az excessus dinamikus nyugtalanságáról: fecisti nos ad Te et inquietum est cor nostrum, donec requiescat in Te. 37 Vö. DV. 18. 1. itt Tamás azt vizsgálja, vajon Ádám képes volt-e Istent mindenféle „médium” nélkül, közvetlenül szemlélni. „id quo intelligit intellectus”. Vö. a 6. lábjegyzettel. STh 2. 3. arg. 2. „quod potest compleri per pauciora principia non fit per plura.” Ezt az ősi skolasztikus elvet tulajdonítják tévesen W. Ockhamnak, „Ockham borotvája” néven. Vö. 31. lábjegyzet. 41 Vö. DV. 22. 12. co. és ld. még ui. ad 2., ahol az akarat kapcsán felvethető regresszust kerüli el. 73
