Teológia - Hittudományi Folyóirat 43. (2009)
2009 / 1-2. szám - Kránitz Mihály: 1959 - a II. Vatikáni Zsinat meghirdetésének éve
KRANrrZ MIHÁLY 1959-a II. Vatikáni Zsinat meghirdetésének éve ták. Az Actio Catholica 1930-as évekbeli („Láss, ítélj, cselekedj!”) meghatározása sokakat a mindennapi valóság emberi oldalához irányított olyannyira, hogy elkötelezett módon vettek részt a társadalmi közéletben. A XX. század kezdetén elindult liturgikus mozgalom a Mediator Dei kezdetű körlevélben (1947. november 20.) érte el csúcspontját.14 A bátorításként is felfogható liturgikus enciklika az ünneplést állítja előtérbe, és azt a közös kultuszt, amelyet a Megváltó mint az Egyház feje ad az Atyának, s ez Jézus Krisztus misztikus testének, vagyis a Főnek és a tagoknak a teljes megnyilvánulása. 1951-ben visszaállították a húsvéti vigíliát. A szertartást most már nem csak egy kis csoport ünnepelte nagyszombat hajnalán, hanem a hívek egész közössége, a liturgikus tartalommal gazdagon ellátott virrasztás során. A liturgia történeti kutatások következtében 1955-ben ez majd a nagyhét egészének visszaállításában folytatódott. ELŐKÉSZÜLETEK AII. VATIKÁNI ZSINAT LEFOLYTATÁSÁRA A Trienti Zsinat határozatai három évszázadon keresztül formálták és szabályozták az egyház életét, jogi szempontból rögzítették az egyház teológiáját és lelkipásztori életét. Az I. Vatikáni Zsinat nem törekedett arra, hogy saját külső és belső rendjét az ipari forradalom által megváltozott viszonyokhoz igazítsa, mindössze a pápa primátusát és tévedhetetlenségét dogmatizálta. Valójában ideje sem maradt arra, hogy megfelelő módon nyilatkozzon az egyházról, mivel a történelmi események ebben meggátolták. Az I. és a II. Vatikáni Zsinat között eltelt évtizedekben azonban egyre inkább láthatóvá vált a liturgia fejlődése, melyet előmozdítottak az eukarisztikus kongresszusok, a Szentírás egyre gyakoribb olvasása és a katolikus ifjúsági szervezetek fejlődése. A laikus apostolkodás mozgalma, mely már a XIX. század végén megjelent, az egyházat egyre jobban „Isten népévé” tette. A világméretű katolicizmus kibontakozásával pedig megváltozott az egyház egyoldalú európai jellege is. A más keresztény egyházak egységtörekvései a katolikus egyházat is a közeledés és a párbeszéd felvételére sürgették.15 Az egyház mindig egy társadalmi és kulturális valóság is, amely elszenvedi vagy keresi az új gondolatok megnyilvánulását, amikor a kortárs véleményekkel találkozik. Az 1950-es években látható módon más szempontból tekintettek a világra, mint a XX. század végi modemitás idején. Mindenesetre megállapítható, hogy a kereszténység és a társadalom találkozásai vagy a kultúrák közötti párbeszédek némely megtorpanások ellenére folyamatos voltak. Az egyház egy testet alkot a történelemmel, annak egyik eleme, még akkor is, ha bizonyos szempontjait elutasítja, vagy épp ellenkezőleg, üzenetébe és tevékenységébe azokat befogadja. A XX. század közepére már szükségessé vált, hogy a számos változásra az egyház is válaszoljon.16 A gyors tudományos és technikai fejlődés - legfőképp az orvostudományé — szinte késztette is az egyházat, hogy a jövőre a remény szemszögéből tekintsen. A zsinat meghirdetésében és majd annak lefolyásában is ez a remény tárult fel, mely végső kiteljesedésében a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúcióban mutatkozott meg a maga teljes valóságában. 14 Botte, B., Le mouvement liturgique. Témoignage et souvenirs, Desclée, Paris 1973, 10-11. 15 Vö. JEDIN, H., A zsinatok története, Ecclesia, Budapest 1998, 150-152. 16 Defois, G., Le second souffle de Vatican II., DDB, Paris 1996,19. 56
