Teológia - Hittudományi Folyóirat 43. (2009)
2009 / 1-2. szám - Bácskai Károly: Az alázat mint bibliai paradigma
BÁCSKAI KÁROLY Az alázat mint bibliai paradigma „távollevő Isten” vagy akár az „Isten halála” ennek a vádnak és tiltakozásnak kísérelnek meg hangot adni.4 A XX. századi protestáns teológus, Vályi Nagy Ervin hasonló témájú tanulmányából szó szerint idézve: „A világ jelenlegi alakjáért felelős »Mindenható« (akire még egy Hitler is szívesen hivatkozott saját gonosz céljai érdekében) elutasításával párhuzamos az a törekvés, hogy a megfeszített Jézust a szenvedő és lázadó ember oldalára állítsák. Jézus, aki »a hatalom nélküli Isten szerepét tölti be« ezen a világon (D. Sölle), »mint a legemberibb ember, a vádló emberiség szószólójává lesz.”5 AZ ALÁZAT MINT A TEREMTŐ ISTEN JELLEMZŐJE A krisztológiai szemponton túlmenően az alázattal mint isteni paradigmával kapcsolatban érdemes a teljes kinyilatkoztatást alapul venni, amennyiben maga a teremtés Isten részéről nem az önkiáradás vagy a gazdagabb önkifejezés, hanem a visszahúzódás, a lemondás cselekedete.6 „Amikor Isten teremt, tudja, hogy Eletbősége sivataggá lesz, Villámlása éjszakává, Boldogsága keresztté. A keresztény lelkiség lényege: megélni a jelen pillanat kötelességében ezt a Paradoxont.”7 Misztérium ez, melyet a véges emberi elme nem érhet fel. Kizárólag Isten leplezheti le önmaga elrejtettségét úgy, hogy kinyilatkoztatja magát a teremtménynek, de ismét misztériumban, azaz kegyelemből fakadó kinyilatkoztatással az általa kiválasztott kicsinyek, alázatosak és tiszta szívűek előtt, nem pedig a büszkéknek és öntudatosoknak.8 A mások nagysága előtt való meghajlás még nem alázatosság. Romano Guardinit idézve: „Ez csak lojalitás, becsületesség, igazság, a »szellem udvariassága.« Ha egy kisebb tisztelettel adózik a nagyobb előtt, ez még nem tanúskodik rendkívüli lelki nemességről. De ha a nagyobb hajol meg »tisztelettel« a kisebb előtt, ez a szeretetet jelenti szabadsága és hatalma teljében. Assisi Szent Ferenc nem alázatos, amikor letérdel a Pápa előtt, hanem amikor megalázkodik egy szegény előtt, akiről elismeri, hogy szegény mivoltában is fenségbe öltözött. Gesztusa nem »leereszkedés«; tekintete semmit sem árul el »felsőbbrendűségéből«. Semmi kényszer: a spontaneitás teljes, a szeretet fejezi ki, amint a lélegzés kifejezi az életet. Végtelenül nagynak kell lenni ahhoz, hogy valaki így lélegezzék. Istennek kell lenni. Szent Ferenc alázata részesedés Uráéban.”9 Isten jellemzője az, hogy túlterjed a legnagyobbon, mégis belesimul a legkisebbe.10 Ennek, ti. a legkisebbnek a vállalása és a kicsinnyel való azonosulás (belesimulás a legkisebbe) jelenti azt a nagyságot vagy végtelenséget, amelyet semmibe sem lehet beleszorítani. Más szavakkal: Isten Szellem (Lélek), és bennünk maradó11 (immanens), ezért láthatatlan, rejtett vagy rejtőzködő, tünékeny vagy eltűnő. „Ha ezt a bennünk maradást »lelki« szempontból tekintjük, ezt mondjuk (Ágostonnal): interior intimo meo, bensőségesebb, mint legbensőbb mivoltom.”12 A „bensőséges” pedig már többet mond, mint az 4 Vályi Nagy, E., Isten mindenhatósága és erőtlensége, 1993, 70. Az erő és erőtlenség témájához lásd még Erő és erőtlenség, in Vigilia (2004/3), 161—194. 5 Vályi Nagy, E., Isten mindenhatósága és erőtlensége, 1993, 70. Weil, S., Ahol elrejlik az Isten, in Ami személyes és ami szent, Vigilia, Budapest 1983, 117. 7 Varillon, F., Isten alázata és szenvedése, Szent István Társulat, Budapest 2002, 211. 8 Sulyok, E., A misztérium teológiája, in Diakonia (1991/2), 37. Varillon, F., Isten alázata és szenvedése, Szent István Társulat, Budapest 2002, 64. 10 Egy XVII. századi flamand jezsuita mondása alapján: „Non coerceri maximo, contineri tamen a minimo, divinum est - Túlterjedni a legnagyobbon, és mégis belesimulni a legkisebbe, ez isteni dolog.” Ld. Varillon, F., Isten alázata és szenvedése, Szent István Társulat, Budapest 2002, 64—65. 11 így egybeírva Id. Varillon, F., Isten alázata és szenvedése, Szent István Társulat, Budapest 2002, 66. Varillon, F., Isten alázata és szenvedése, Szent István Társulat, Budapest 2002, 66. 2
