Teológia - Hittudományi Folyóirat 43. (2009)
2009 / 3-4. szám - Kránitz Mihály: 1959 - a katolikus ökumenizmus kezdete
KRÁNITZ MIHÁLY 1959 - a katolikus ökumenizmus kezdete első szavazások alkalmával nyilvánvaló lett az ökumenikus nyitás, melyet a püspökök többsége támogatott. Amikor a püspökök észrevették, hogy ebben mennyire egyetértenek - írta erről Yves Congar —, a katolikus egyház néhány perc, vagy legalábbis néhány óra alatt „megtért az ökumenizmusra”.38 Ebben az esetben egy tudatos megtérésről kell beszélni, s a megtérésben mindig van egy szakítás és a múlttal való szembenézés. A nem katolikus keresztények elleni bűnökért majd VI. Pál pápa fog bocsánatot kérni.39 Végül is a II. Vatikáni Zsinat egyik legjelentősebb határozata az Unitatis redintegratio lesz, mely által az ökumenikus figyelem kiteljed a zsinat valamennyi szövegére. A zsinaton részt vevő nem katolikus megfigyelők rendszeresen találkoztak, és átadták javaslataikat Augustin Bea bíborosnak. Az Egyházak Világtanácsának főtitkára, Visser’t Hooft tiszteletes megjegyezte, hogy ha pirossal kellene megjelölni a megfigyelők által adott javaslatok megvalósulását a zsinati szövegekben, akkor „nagyon sok színes lap lenne a dokumentumokban”.40 5. A KATOLIKUS ÖKUMENIZMUS KEZDETÉNEK LEGNAGYOBB SIKERE: A PÁRBESZÉD XXIII. János pápa történelmi bejelentését — amellyel a nem katolikus egyházak felé fordult - tényleges tett követte, és nagyon komoly párbeszéd kezdődött meg a különböző egyházakkal: az anglikán közösséggel (1966), a Lutheránus Világszövetséggel (1967); a Metodista Világtanáccsal (1967), a Református Világaliansszal (1970); a pünkösdisták közösségeivel és felelőseivel (1972); a Kopt Ortodox Egyházzal (1973); a Krisztus Tanítványai Egyházzal (1977); az Evangéliumi Világaliansszal (1977); az ortodox egyházzal a maga teljességében (1980); a Baptista Világszövetséggel (1984); az Indiai Szír Egyházzal (1989); a Mennonita Világkonferenciával (1989); a régi keleti egyházakkal (2003); az ókatolikus egyházzal (2004). Ehhez természetesen még hozzá kell venni azokat a bizottságokat, szervezeteket, amelyek nemzeti, helyi, hivatalos és kevésbé hivatalos szinten működnek.41 A párbeszéd tehát az egyház magatartásának megnyilvánulásává vált az ökumenikus mozgalomban, s később VI. Pál pápa Ecclesiam suam (1964) kezdetű első körlevelében a párbeszéd keresztényi és egyházi chartáját fogalmazza meg.42 „Szívesen adózunk megérdemelt dicsérettel azon tudósok előtt, akik - főleg a legutóbbi években - a katolikus tanítóhivatal iránti engedelmességben kiváló értelemmel, szorgalmas tevékenység árán, bőséges és gyümölcsöző munkával kutatták és fejtették ki az ekkléziológiát, amely úgy a teológiai iskolákban, mint a tudományos és irodalmi vitákban, a hitvédelemben és a tanítás tévesztésében vagy pedig a hívek lelke fölött őrködő lelki segítségben és a különvált testvérekkel való párbeszédben az egyházról szóló tanítást magyarázta.”43 38 Vö. Sesboüé, B., La patience et I'Utopie. Jalons oecuméniques, DDB, Paris 2006, 105. Yves Congart idézi az ismert francia ökumenikus folyóiratból, Unité des chrétiens n. 46 (1982), 12. 39 UR 7: „Alázatosan könyörögve kérünk tehát bocsánatot Istentől is, különvált testvéreinktől is, viszont mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. 40 Vö. Sesboüé, B., La patience et V Utopie. Jalons oecuméniques, DDB, Paris 2006, 106. 41 A II. Vatikáni Zsinat kezdetéig tartó kutatásokról lásd: Michelin, E., Vatican II et le „Sumaturel". Enquéte préli- minaire 1959—1962, Editions du Carmel, Venasque 1993. 42 Vö. VI. PÁL pápa Ecclesiam suam enciklikája, in Az egyház küldött. VI. Pál pápa apostoli műve (szerk. Rránitz Mihály), SZÍT, Budapest 2009, 135-184. 43 lm. 146. 162 TEOLÓGIA 2009/3-4
