Teológia - Hittudományi Folyóirat 43. (2009)
2009 / 3-4. szám - Gánóczy Sándor: Kálvin és Mária
Kálvin és Mária GÁNÓCZY SÁNDOR hogy Máriának nagyobb irgalmasságot tulajdonítanak, mint magának Istennek, amiért is a bűnösnek hozzá mint „ügyvédhez” szabad folyamodnia, hogy a haragvó mennyei ítélőbíró büntetéseit el tudja kerülni. Gondoljunk csak a szentképekre, amelyeken a Szűzanya az embereket kitárt palástjával védi meg a felbőszült Atyaisten nyilaitól. A mai kutató hittudomány arra is utal, hogy a reformátorok nem akartak többé Mária-kultuszt, csak teológiailag megalapozott Mária-dicséretet. A következőkben erről lesz szó. Egy olyan „megreformált” mariológiáról, amelyet a mai katolikus dogmatika szempontjából nézve, legalábbis állító megnyilatkozásaiban semmi eretnekséggel sem lehet vádolni. (Hogy tagadó megnyilatkozásaira is vonatkozna ez az ítélet, az más lapra tartozik, és igen komplex kérdést jelent). Kezdjük Lutherrel, aki behatóan elemzi Lukács tanúságát. Először is az „angyali üdvözletét”.1 Figyelme nem kizárólag az isteni küldött szavainak tartalma felé irányul, hanem nagymértékben a názáreti szűz magatartása felé. Jelzi, hogy meghökken, meglepődik, gondolkozni kezd, kérdéseket tesz fel. Csak miután ezekre választ kapott, adja beleegyezését a felkérésbe, tudván, hogy mindez egyéni életében hatalmas változásokkal fog járni: „íme, az Úr szolgáló leánya, teljesedjenek hát be rajtam szavaid.” (8. vers) Amit Mária mond, Luther szerint a bízó hit szavai. Hisz az ígéretben. Rábízza magát az ígérő Istenre. Elfogad szabadon egy olyan kívánságot, amely túlmegy minden természetes ésszerűség határain, és személyes sorsát a legtágabb közösség szolgálatába állítja. Bár kérdezés, kétely, aggódás, bánat egy ilyen helyzetben nagyon is érthető, és talán Mária igenlő magatartásában jelen is van, de a döntést egyértelműen az isteni szó igazságába vetett bízó hit hozza meg. Ezt a magatartást héberül az AMAN ige és az EMUNA főnév íija körül úgy, hogy a szilárdság, a rendíthetetlenség, a hordozásra képes alap gondolata is közrejátszik. A megfelelő görög kifejezés, „piszteuein eisz tón theon”, azaz az Isten felé induló hit aktusa, szintén jól adja vissza Mária viselkedését. Hogy ez a hit a lehetetlent is képes lehetővé tenni — természetesen „sola gratia”, egyedül Isten erejéből — azt világosan mutatja a lukácsi szöveg, amely szerint egy minden ízében emberi nő „Isten Fiának anyja” lesz. Egy biológiailag és filozófiailag elképzelhetetlen történés. Megjegyzem, hogy bár a német reformátor elfogadja az Efezusi Zsinat „ Theotokosz”, azaz „Istenszülő” kifejezését, precízebb kíván lenni, és feltehetőleg a Háromságban egy Istenre akar utalni. Ezért beszél az Isten Fiának anyjáról. A továbbiakban az angyali üdvözletben kimondott isteni Igét az anyaméhbe behatoló és azt megtermékenyítő spermával hasonlítja össze úgy, hogy a megtestesülés biológiai dimenziójában jut kifejezésre. Idézem Luthert: „Szűz Mária az a szív volt, akibe a szavak behatoltak és benne is maradtak.”2 Éspedig úgy hatoltak bele, hogy ott egyszerre eredményezték a bízó hitet és az Ige emberré válását. Milyen hitre gondol a reformátor? Talán arra, amelyet megigazulástana keretében „fides fiducialis”-nak nevez, és amelyet pusztán passzív és egyéni bizakodás érzelmeként félre is lehet érteni? Vagy azt az aktív hitet, amely több mint biztonsági érzés és azon nyomban tettekre késztet? Azt, amelyet a Trienti Zsinat „fides caritateformata”-nak, a szeretet tetteire képesítő, abban megnyilatkozó hitnek nevez? Minden valószínűség szerint ez utóbbira gondol Luther, hiszen az „angyali üdvözletei” a gyermekvárás, a szülés és a gyermek felnevelése összefüggésébe helyezi. Illetve annak a készségnek az összefüggésébe is, amellyel Mária engedte, hogy Fia teljesen a másik ember szolgálatába álljon. ’Lk 1,28-38. 2 LD 8,51. TEOLÓGIA 2009/3-4 147
