Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 1-2. szám - Rózsa Huba: Papság, papi szolgálat az Ószövetségben
RÓZSA HUBA Papság, papi szolgálat az Ószövetségben zatnak, amely Jézus papságában és kereszthalálában valósult meg. Az előképiségnek és a hatástalanságnak valamint a tökéletességnek és a végérvényességnek összehasonlító kettősségéből úgy tűnik, hogy az ószövetségi papság és kultikus rend esetében átmeneti jelenségről van szó, és legfeljebb a vallástörténeti kutatás számára érdekes. 1.2. Az ószövetségi papság értékelése a bibliakutatásban Az izraelita papság és kultusz elutasító értékelése összefügg még egy másik tényezővel is. A XIX. század második felében kibontakozott Pentateuchus-kutatís eredményeit hosszú időre meghatározóan J. Wellhausen foglalta rendszerbe.2 A Pentateuchus szövegének elemzésével próbálta megállapítani a mű forrásait, majd ezeket időrendbe állítva Izrael történetébe helyezte. Szerinte a források kronologikus rendje elvezet az izraelita vallás fejlődésének felismeréséhez, mert ezek egyenként ennek a fejlődésnek egy-egy fázisát jelentik. A végső állapotot a Pentateuchus korban legkésőbbi rétege, a papi írás tükrözi. Benne Izrael vallása megmerevedett, elvont lett, elveszítette az élettel való kapcsolatát. Izrael egész nemzeti életét meghatározta az a hit, hogy JHWH Izrael Istene, Izrael pedig JHWH népe. Kezdetben ez a teokrácia minden kényszer nélküli volt, nem szabályozták intézmények, a vallás gyakorlata kötetlen volt. A vallásfejlődés során azonban az ősi hit fokozatosan intézményessé vált, a különböző szokások rituálévá merevedtek. A fogság után létrejött izraelita közösség alkotmánya a papi gyakorlatban kialakult kultikus rend lett. így a teokrácia hierokráciává, papi uralommá merevedett, amely a papi írásban nyerte el végső, rendszeres megfogalmazását. A papságnak ez a negatív szerepe azonban csak Izrael vallásfejlődésének végén érvényesül. J. Wellhausen szerint a Pentateuchusból a levitizmus valamint a papság eredetéről és szerepéről kibontakozó kép (Exodus, Levitikus és Numer) nem felel meg reális helyzetnek, mert ez nem a kezdet, hanem valójában az izraelita papság fejlődésének utolsó fázisa. A papság egészenjozija uralkodásáig (Kr. e. 629-609) nem játszott jelentős szerepet a királyság idején, mert nem létezett a levitákból álló önálló papi osztály vagy csoport. Létezett ugyan egy Lévi törzse, de ennek semmi köze sem volt a papi szolgálathoz, és már megszűnt a királyság intézményének megjelenésekor. Azok, akik a papként tevékenykedtek nem voltak leviták. Először a Deuteronomium nevezi a papságot levitáknak, de a név fölvétele csupán arra szolgál, hogy a papság egyetlen osztállyá kapcsolódjon össze. Nem arról van tehát szó, hogy a papság a királyság előtti kor Lévi törzséből vezetődik le. A Deuteronomium programja (Dt 18,6—7), hogy minden levita, a vidéki leviták is áldozatot mutathatnak be a központi szentélyben, nem ment át a gyakorlatba (2Kir 23,9). Ez a helyzet Ezekiel, a papi írás és a Krónikás szemléletében a papok és leviták közti megkülönböztetésben jelentkezik. Izrael vallásfejlődésének végső állomása tehát hanyatlás, s a dekadencia akkor következik be, amikor érvényre jut a papi kultikus rend és szemlélet. J. Wellhausen szerint Izrael vallásának tetőpontja a prófétizmus. A próféták a kinyilatkoztatás valódi közvetítői minden intézményes elem kikapcsolásával. J. Wellhausen rendszerében a papságnak tehát nincs üdvtörténeti feladata, sőt éppen ellenkezőleg, ők azok, akik Izrael vallási életét intézménnyé merevítették. 2 Wellhausen, J., Prolegomena zur Geschichte Israels, Berlin 1883, 1899, 1972, 1981; Die Compositions des Hexate- uchs und der historischen Bücher des Alten Testaments, Berlin 1889, 1963\ 60 TEOLÓGIA 2008/1-2
