Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 1-2. szám - Rózsa Huba: Papság, papi szolgálat az Ószövetségben
Papság, papi szolgálat az Ószövetségben ROZSA HUBA Ezekből olyan kép alakul ki, amely a papságot a jeruzsálemi klérus vezető köreivel, méghozzá a szinedrionban befolyást élvező legjelentősebb jeruzsálemi papi családok képviselőivel azonosítja. Az evangéliumi elbeszélésekből úgy tűnik, hogy a papság kultikus feladata szorosan összefonódott politikai szerepével, amellyel biztosítani akarta a templomi kultusz zavartalanságát, a vallás és nemzeti hagyomány autonóm gyakorlatának elismerését. Ezt a helyzetet jól tükrözi János evangéliuma a főtanács Jézus ellen hozott határozatának elbeszélésében: „Sok zsidó jött Máriához és Mártához. Látták, amit Jézus tett és hittek benne. Némelyek azonban a farizeusokhoz mentek és hírül vitték nekik, amit Jézus cselekedett. A főpapok és farizeusok erre összehívták a főtanácsot és tanakodni kezdtek: Mit tegyünk? Ez az ember sok csodát művel. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak, elpusztítják szentélyünket és népünket. Egyikük, Kaifás, aki abban az évben főpap volt, közbeszólt: Ti nem értetek semmit. Nem látjátok át: jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem hogy egy egész nép elpusztuljon.” (Jn 11, 45—50) Az Újszövetség azt a tényt is sejteti, hogy a templomhoz és a kultuszhoz kapcsolódó szolgálat egyúttal a papság tevékenységének bizonyos megmerevedését eredményezte. Feladatuk volt az áldozati rend fenntartása, s a vele összefüggő kultikus-rituális törvény őrzése. A nép széles rétegeitől - már társadalmi helyzetüknél fogva is — távolabb álltak, míg velük szemben a vallási élet mozgatói az általános köztiszteletet élvező, a nép körében élő farizeusok voltak, akik jobban érzékelték a kor változásait, és ennek megfelelően az örökölt vallási hagyományt is készségesebben alkalmazták a megváltozott feltételekhez. Az Újszövetség által a római kor papságáról és papi szolgálatáról nyújtott képet a makkabeusi korig visszamenően kiegészíti az 1. és 2. Makkabeusok könyve, valamint Josephus Flavius Zsidó régiségek és a Zsidó háború című munkája. Már IV. Antiokhosz Epifanész a makkabeusi felkelést kiváltó erőszakos hellenizálása idején megtörtént a főpapi méltóság politikai megvesztegetés árán való megszerzése (Jason és Menelaosz). A makkabeusi kortól megszakad a szádoki főpapi vonal: Jonatán Kr. e. 153-ban felvette a főpapi címet, egy személyben összekapcsolva a vallási és politikai hatalmat. Ettől kezdve a főpapi méltóság egyre inkább a politika eszközévé válik, s elindul a papság fokozottabb belebonyolódása a kor politikai eseményeibe. Mindez összefügg a szadduceus párt kialakulásával és szerepével is. Ennek a főként politikai pártnak eredete nem egészen tisztázott, de megjelenése kétségtelenül összefügg azzal a ténnyel, hogy a Makkabeusok felvették a főpapi méltóságot. Ellentmondva ennek a hatalmi összpontosításnak, a szádoki származásukat valló ősi papi családok fokozatosan érdekszövetségbe tömörültek, amelyből létrejött a túlnyomóan a papság soraiból álló és a farizeusokkal a hatalomért rivalizáló szadduceus párt. Politikai szerepük mellett a szadduceusok meghatározott vallási magatartást is képviseltek. Josephus Flavius így jellemzi őket: „A szadduceusok tanítása szerint a lélek a testtel együtt elpusztul; ezek egyetlen zsinórmértékül a Törvényt ismerik el... Csak kevés embert hódított meg ez a tanítás, de ezek mind nagy tekintélyűféifiak. ” (Zsidó régiségek 13, 5, 9) Mindezt összevetve nem a legkedvezőbb kép alakul ki a makkabeusi és az azt követő római kor papságáról. A bibliai szövegek figyelmes elemzése azonban rávilágít arra, hogy esetükben egy történeti folyamat végső állomásával találkozunk, amely egészében nem azonosítható az ószövetségi papság eredeti feladatával és üdvtörténeti jelentőségével. A mondottakhoz még hozzá kell venni a Zsidókhoz írt levél tanítását, amely Jézust és üdvözítő művének, elsősorban kereszthalálának hatékonyságát valamint végérvényességét az ószövetségi papsággal és kultikus renddel történt összehasonlításával magyarázza. Eszerint az ószövetségi papság és kultikus rend nem tudta kieszközölni a bűnök bocsánatát és üdvösséget szerezni, csupán előképe volt annak a tökéletes és végérvényes áldoTEOLOGIA 2008/1-2 59
