Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - INTERJÚ - Török Csaba: Riport dr. Bolberitz Pállal
INTERJÚ sal, aminek alapja nem az én belső állapotom, hanem egy objektív tény: a kinyilatkoztatás, ami útmutatást, elirányítást ad számomra, és biztosít, hogy ez a teljes igazság. Érdekes volt a téma, de el kell mondanom, hogy akkoriban roppant szegények voltunk az irodalmi források terén. Ez annyit jelent, hogy rendkívül csekély volt a II. Vatikáni Zsinat utáni megújult teológiának a forrásanyaga, különösen is magyar nyelven. Idegen nyelvű könyveket kellett saját pénzemen nehéz körülmények között beszereznem. A Kar könyvtára jó volt, de nem rendelkezett minden terülten olyan gazdag irodalommal, ami egy ilyen disszertáció megírásához szükségeltetett. Azt hiszem, amennyit akkor lehetett, mindent elolvastam, és igyekeztem beledolgozni disszertációmba. Legnagyobb meglepetésemre ez a dolgozat — talán a téma aktualitása miatt — megjelent a ’70-es évek elején Reménység és jövő címen az Ecclesia Kiadónál. Hogy mennyire érdekli az embereket ez a téma, azt mutatja, hogy ennek rövidített verzióját utószó gyanánt megírtam Moody Elet az élet után című könyvéhez, hogy ennek az amerikai orvosnak a leírása keresztény értelmezést kapjon. Próbáltam a keresztény dogmatika szempontjából helyére tenni a kérdést. Talán erre lehetek a legbüszkébb, hiszen a könyv majd’ húsz kiadást ért meg. Ilyesmire Magyarországon egyházi könyv vonatkozásában 1945 után nem volt példa. A Ferenciek terén hosszú sor állt, hogy hozzájusson a könyvhöz. A nem hívő emberek is érdeklődéssel fogadták. Ezután öt év lelkipásztori szolgálat következett előbb Szentendrén, majd Budapest- Szentimrevárosban. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra? Egyfelől a Zsinat okán hallatlanul mozgalmas időszak volt ez az egyházban, másfelől itthon mégis szőkék voltak a keretek. Milyen érzés volt ebben a korszakban tudós papként megkezdeni a lelkipásztori szolgálatot? Én soha nem akartam tudós pap lenni. Értelmes pap szerettem volna lenni. Immár 42 éve vagyok pap, és egy percre sem bántam meg, hogy pap lettem. Először fél évig voltam Szentendrén káplán. Nagyon hasznos volt ez az időszak, mert ekkor - már készítve disszertációmat, tanév kellős közepén - fejest kellett ugranom az iskolai hitoktatásba. Bármilyen furcsa is, míg Budapesten inkább a templomi hitoktatás működött, addig vidéken egészen más volt a helyzet, mert ha olyan volt a légkör, akkor nem tudták megakadályozni, hogy a gyerekeket beírassák az iskolai hittanra. Persze nem órarendben volt a hittanóra. Szentendrén a gyerekek legnagyobb része nem a városban lakott, hanem messzebb, már emiatt sem lehetett volna megoldani, hogy külön időpontban visszajöjjenek a templomba hitoktatásra. Erről a feladatról nagyon szép emlékeim vannak. Emlékszem az első hittanórára, elsősökkel készültünk Húsvétra. Próbáltam megmagyarázni nekik Jézus szenvedéstörténetét, és megdöbbentett, mennyire figyelmesen hallgatták. A gyermekek szívében ott van a ráhangoltság az Istenre, a jóra, a szépre. Ha ezt sikerül megragadni, akkor ez óriási evangelizáció. Ezért hangsúlyozzuk, hogy a szülők szent és komoly kötelessége a gyermekek imádságra, hitre nevelése. Ezután felkerültem a budapesti Szent Imre-plébániára, amely egy sajátos plébánia volt, talán mondhatom, hogy a város legjobb plébániája, kiváló papokkal. A templomban ragyogó gyermekhitoktatás volt, amit Ruppert János vezetett. Nekem ott eleinte nem volt sok szerepem, tudtam készülni a doktorátusra. Itt voltam akkor is, amikor megvédtem a disszertációmat. Számos feladat volt: temetés, esketés, szentmise, gyóntatás, irodai szolgálat. Rengeteg remek embert ismertem meg, hiszen a plébánia területén nagyon jó emberanyag élt. A két világháború környékén többnyire műszaki értelmisé271
