Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Tarjányi Béla: A Vatikáni Kódex
TARJÁNYI BÉLA A Vatikáni Kódex 1655-ben James Ussher (1580—1656) Masius megállapításának ugyanilyen téves értelmezéséből kiindulva azt állítja, hogy a Vaticanus nem lehet luciánusi, mivel a Tizenkét Próféta Barberini-kódexe (B. A. V., Barberini gr. 549; 86. jelzés) olyan luciánusi olvasatokat tartalmaz, amelyeknek nincs megfelelőjük a B-ben (kivéve egyet).38 1705-ben Joannes Ernestus Grabe (1666-1711) egy John Millhez39 intézett hosszú levelében úgy véli, hogy a Bírákat illetően a B Hesychiust (és Alexandriát) képviseli, tehát nagyon romlott szöveg. Ez a vélemény újra felbukkan az egész római kiadásban; szerinte az Alexandrinus, amelyen a az ő kiadása alapul (az Octateuque 1707-ben jelenik meg), jobb. Maga az oratoriánus Jacques Le Long (1665—1721) egy római levelezőtársa, E. R. (valószínűleg Eusebe Renaudot) tanúsága szerint (Renaudot-nak volt lehetősége arra, hogy igen figyelmesen megvizsgálja a kódexet), nem tartja a művet nagy becsben: „In quo multa reperiuntur manu recentiori emendata, non est adeo antiquus nec bonae notae, cum enatum saepe fuerit ab antiquario.”40 Ezeket a véleményeket mérlegelnünk kell. Figyelembe kell venni, hogy ekkor még nem álltak a kutatók rendelkezésre az összehasonlítás és ellenőrzés mai eszközei. Főképen nem szabad általánosítani. Grabe már érzékelte a Bírák különleges sajátosságát, és tudta, hogy ezt a szöveget idézi Szent Atanáz: ez két fontos adat. 1894-ben F. C. Bur- kitt (1864—1935) latin patrisztikus idézetek alapján adja ki Tyconius Liber regularum c. munkáját, és bebizonyítja, hogy a B-ben betoldások vannak, különösen Izaiásban41, amit a jelenlegi kutatás is elismer azzal, hogy Izajás B-jét az órigenészi kódexcsaládba sorolja. H. St. J. Thackeray a maga részéről kimutatja, hogy B bizonyos szekciói az l-4Kirá- lyokban (Sámuel—Királyok) különleges recenzióról tanúskodnak; ezeket P. Dominique Barthélemy42 „Thodotion-feíH^e”-nak nevezi el. Az is lehet, hogy a B-t inkább Alexandriához kell kötni, mint Caesareához vagy Antiochiához. Ezt nem csupán egyes szövegrészietek támasztják alá (Caesarea és Alexandria nincsenek nagyon távol egymástól), hanem a B általános beosztása is. A fordulatot A. Rahlfs álláspontja hozta. Ha pedig Egyiptom felé kell néznünk, akkor nem Hesy- chiusra (róla semmit se tudunk), hanem Szent Atanáz Egyiptomára kell gondolnunk. A B egyes könyveinek részletes vizsgálata (ezt el lehetne végezni az A-ra, az S-re és a minusuculumokra vonatkozóan is) ki fogja mutatni, hogy a szövegek ősisége és homogenitása nem volt célkitűzés, sőt még csak ideál sem a B másolásának idejében, hanem bizonyosan a minősége, olyan kritériumok szerint, amelyekről mi nem tudhatunk. Hogy milyen nehéz és mennyi csapdát rejteget még ma is egy kimerítő kiértékelés megalkotása, az kiderül akkor, ha elolvasunk három nagy alapművet, Swete-ét (1900), Sidney Jellicone-ét (1968) és a párizsi „szeptantisták”-ét (1988).43 38 Usserii Armachani, J., De Graeca Septuaginta Interpretum versioné Syntagma, London 1655, 85—88. Grabe, J. E., Epistula qua ostenditur libri Iudicum genuinum LXX interpretum versionem eam esse quam MS. codex Alexandrinus exhibet..., Oxford 1705, Id. Prolegomena. 40 Le Long, J., Bibliotheca Sacra I, Párizs 17233, 160. 41 Burkitt, F. C., Thoe Book of Rules of Tyconius (Test and Studies, III., 1) Cambridge 1894, 117. 42 Barthélemy, D., Les Devanciers d'Aquila (VTS, 10), Leiden 1963. 43 SWETE, H. B., An Introduction, 486-489.; Jellicone, S., The Septuagint and Mondern Study, Oxford 1968, 177-179; Harl, M.-Dorival, G.-Munnich, O., La Bible grecque des Saptante, Du judaisme hellénistique au christianisme ancien, Párizs 1988, 133—134. 262
