Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 1-2. szám - Martos Levente Balázs: "Krisztus, a mi húsvéti bárányunk"
,Krisztus, a mi húsvéti bárányunk’’ MARTOS LEVENTE BALAZS A Jézus korabeli zsidóság húsvét-értelmezésének ismerete fontos háttérismeretet nyújt az lKor 5,7 megértéséhez, és valóban a szöveg több részletét is érthetőbbé teszi. Kétségtelen, hogy a bűnös eltávolítása és a kovász kitakarítása, a közösség mint a megmenekülés helye, a külvilág mint a gonosz működésének tere, a szöveg fontos értelmezési sarokpontjai. A szöveg ilyetén olvasata ugyanakkor kevéssé magyarázza meg azt a nyilvánvaló erkölcsi útmutatást, amelyet Pál megfogalmaz, és amely az addigi tipolo- gikus érvelésmódtól az allegóriához pártol. A 7. versnek különösen is egy mozzanata sürgeti, hogy Krisztus halálának ne csupán apotropaikus értéket tulajdonítsunk, és így Pál húsvét-értelmezését ebben a szövegben is az áldozati terminológiához közelinek értelmezzük. Az „amint kovásztalanok is vagytok — houtósz kai észté azumoi kitételről van szó. Ez nem felszólítás. Az apostol nem arról a tisztaságról beszél, amelyet a közösségnek meg kell valósítania ahhoz, hogy méltó és illő módon ünnepelhesse a húsvétot. A szöveg közvetlen összefüggése arra enged következtetni, hogy ezzel a közösséggel Krisztus halálában történt valami. A később következő erkölcsi intés már csak ennek a történésnek a következménye lehet. A biblikus teológia a pászkabárány leölését hagyományosan kétségtelenül áldozatnak tekintette, amelynek engesztelő értéket tulajdonított. Az erre vonatkozó kérdést természetesen külön kell feltenni az ószövetségi és zsidó hagyományokra, illetve külön az újszövetségi szövegekre vonatkozóan. Wolfgang Schräge szerint az évenkénti húsvéti bárányok leölésének nem tulajdonítottak áldozati és engesztelő értéket, az első kivonulás és a végidőbeli bárányok feláldozása és vére viszont igenis engesztelő értékű.29 Josephus Flavius a kivonulás történetét elmondva azt állítja, hogy a zsidók megtisztították házaikat a (feláldozott) bárány vérével (Ant II, 312).30 Alexandriai Philón volt az, aki a pászkáról leginkább mint „átmenetről” (diabaszisz) beszélt. A húsvétról többször allegorikus-erkölcsi értelmezést ad, az átmenetet arra érti, amikor a hívő a fiatalos és rendezetlen állapotból a felnőttség jobb és régebbi állapotához tér vissza (QE I, 4).31 Philón magyarázatai a konkrét rítusról és az allegorizáló képmagyarázat között ingadoznak. Áldozatnak nevezi a húsvétot az imént idézett helyen, átvitt értelemben, amikor azonban arról szól, hogy húsvétkor minden izraelita papi méltóságot kap, a bárány leölésének konkrét módját tartja szem előtt (QE I, 10; Spec II, 145—146; Mos II, 224). A zsidó húsvéti szertartások természetesen folyamatosan az ószövetségi hagyományokra hivatkoztak és támaszkodtak. Vajon milyen összefüggés volt a templom áldozati rendje és a húsvéti rítus között? A. Marx32 az ószövetségi áldozati rendet elemezve megállapítja, hogy a húsvéti bárányok leölésének rítusa több szempontból hasonlít a hattat- áldozathoz, az engesztelő áldozathoz. A hasonlóság olyan nagy, hogy jelentésbeli átfedések is elképzelhetők. A húsvéti bárányok leölésének helyszíne viszont a Papi írás szerint nem Jeruzsálem, ahogy azt a Második Törvénykönyv megkívánná, hanem az izraeliták otthona. Ebből a tényből A. Marx egyenesen arra következtet, hogy a Papi írás teoló29 Schräge, W., Der erste Brief an die Korinther, 383: „Nach jüdischem Glauben hatte zwar nicht das übliche Pas- saopfer, aber sowohl das Blut der Passalämmer in der Urzeit beim Auszug aus Ägypten als auch das der in der Endzeit geopferten Lämmer erlösende Kraft.” 30 Vö. Prosic, T., The Development and Symbolism of Passover until 70 CE (JSOTSS 414), London—New York 2004, 49-50. Colautti, F. M., Passover in the Works of Josephus, 169. Marx, A., Les systémes sacrifidels de VAncien Testament (SVT 105), Freiburg-Göttingen 2000, 124. Ld. még Marx, A., Opferlogik im alten Israel, in B. Janowski - M. Welker (Hrsg.), Opfer. Theologische und kulturelle Kontexte, Frankfurt 2000, 129-149. Willi-Plein, L, Opfer und Ritus, 155: a piszkát szintén a hattat „typoszá- nak” nevezi, amely egy hiba vagy bűn kifejezését és megszüntetését szolgálta. TEOLÓGIA 2008/1-2 21