Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Puskás Attila: XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a "Spe salvi" enciklikában
XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a „Spe salvi" enciklikában PUSKÁS ATTILA rekre erkölcsi állapotuknak megfelelően: a szentekre üdítőleg, a nem egészen jókra tisz- títóan, a gonoszakra örök gyötrelmet okozóan hat.5 Nyugaton fokozatosan kialakult és megszilárdult az a meggyőződés, hogy a tisztulás rögtön a halál után kezdetét veszi, ahogy a kárhozatra vagy a mennyországba kerülés is már ekkor megtörténik. A purgatórium-tan kialakulását nyugaton elősegítette azoknak a szentírási helyeknek a fokozott figyelembevétele, melyek vagy kifejezetten arról szólnak, hogy közvetlenül a halál után megítéltetik az ember (Zsid 9,27; 2Kor 5,8-10), vagy arról, hogy a Krisztussal/Istennel való közösség eléréséhez nem kell várni az utolsó napig, az már megvalósulhat közvetlenül a halál után (2Kor 5,1; Fii 1,23; Lk 16,23; Jel 6,11, 7,9). Az a keleten fennmaradt archaikus elképzelés, mely szerint a halál után még nem dől el az ember végső sorsa, s nem is veszi kezdetét, s így csak az utolsó ítélet tüze vizsgál meg majd mindenkit, s tisztítja meg azokat, akik arra alkalmasak és szükségük van rá, ezeknek a bibliai szövegeknek a fényében nem megfelelő vélekedésnek mutatkozott. Annál is inkább, mert a legkorábbi időktől kezdve vallotta az Egyház nyugaton és keleten egyaránt, hogy a vértanúk haláluk után azonnal eljutnak a Krisztussal való közösségre, következésképpen nem kell feltétlenül Krisztus második eljöveteléig várni az Isten színről színre látására. Másrészt az Egyház kezdettől imádkozott a megholtakért azzal a hittel, hogy az eltávozott testvérek számára segítséget nyújthat. Felmerült a kérdés, ha a megtisztulás csak az utolsó nap ítéletének a tüzében történik, akkor miben segít valójában a közbenjáró ima és a felajánlott szentmise a megholtaknak. A halál és az utolsó ítélet közötti köztes állapotra vonatkozó teológiai reflexió vezette el a nyugati teológiát az egyéni és a kollektív eszkatológia megkülönböztetéséhez. Ennek értelmében minden egyes ember végső sorsa már közvetlenül a halál után a különítéleten eldől és elkezdődik: a tisztulásra nem szoruló szentek azonnal a mennyországba jutnak, a halálos bűnben meghaltak a kárhozatra, az Isten kegyelmében meghalt, de tisztulásra szorulók pedig közvetlenül a halál utáni tisztulásuk végeztével jutnak a mennyei boldogságba. XII. Benedek pápa Benedictus Deus kezdetű rendelkezése (1337) ezt a tanítást hivatalos és kötelező érvényű tanítóhivatali megnyilatkozásként fogalmazta meg.6 A halálon túli tisztulásra vonatkozó egyházi hitet és teológiai következtetést megerősítette az ókori Egyház liturgikus és imagyakorlata is. A 2Makk 12,46 tanítása alapján az Egyház liturgiájában kezdettől megemlékezett a megholtakról, szentmiseáldozatot ajánlott fel és közbenjárt értük. Az Egyház nyugaton és keleten is hitte, hogy földön zarándokló tagjai az oltár legszentebb áldozatának felajánlásával, közbenjáró imával, ala5 Aranyszijú Szent János elutasította a tisztítótűz eszméjét és a keleti egyházban ez az álláspont mértékadóvá vált a IV. század végétől kezdődően. Az elutasítás elsődleges oka az volt, hogy minden túlvilági tisztulással kapcsolatos gondolatban azt a minden értelmes létező üdvösségre jutásáról szóló órigenészi-órigenista apokatasztaszisz tan újjáéledését vélték felfedezni, melyet az Egyház több alkalommal határozottan elítélt (543: Jusztinianusz császár ediktuma, DH 403—411), egyetemes szinten a II. Konstantinápolyi zsinaton (553: DH 433). Úgy tűnt a keleti tradíció teológusainak, hogy a tisztítótűz eszméje szükségképpen összekapcsolódik azzal a Kelemennél és Órige- nésznél megtalálható feltételezéssel, hogy minden büntetés és ítélet kizárólag gyógyító és megtisztító természetű lehet. A keleti teológia a halál és a feltámadás közötti létről úgy gondolkodik, hogy minden egyes ember a há- désznek ebben a köztes állapotában van egészen Krisztus dicsőséges megjelenéséig, amikor megtörténik az utolsó ítélet, a test feltámadása és kinek-kinek az örök sorsa kezdetét veszi. E szemléletmód szerint tehát sem az igazak, sem a bűnösök nem nyerik el az üdvösség végső állapotát az utolsó nap előtt. A hádész állapotában az emberek a földön elnyert életszentség fokának megfelelően a boldogság és ínség különböző fokozatait tapasztalják meg. Vö. Karmiris, J. N., Abriß der dogmatischen Lehre der orthodoxen katholischen Kirche, in Bratsiotis, P., Die orthodoxe Kirche in griechischer Sicht, Stuttgart 1970, 113—117. 6 DH 1000-1002. 187
