Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk
eszünkkel, lelkiismeretünkkel azon erkölcsi követelményeket, amelyek a kötelezettség erejével rovatnak rá szabadságunkra.”11 Ezek megismerésében és megtartásában áll a szabadságunk helyes gyakorlása. Ezek a törvények tartalmukban minden ember számára ugyanazok. E törvényszerűségek tehát nem determinálnak bennünket, azt a feladatot az akaratunknak kell elvégeznie, azaz szabadon kell hozzájuk kötnie magát, s általa az egész emberi személyt. Amennyiben az akarat e törvényekben megfogalmazott hajlamokkal szemben próbálná meghatározni magát, végzetes pusztítást és elidegenítő munkát végezne a lélekben. A maga potencialitásában azonban erre is képes az akarat, de ezt már démonikus vonásnak nevezhetjük, aminek végkifejlete a nihilizmus, a kegyetlen értéktagadás és minden érték rombolására való készség és elszántság. Aki így akar önmaga ura lenni, uradanná, szenvedélyei rabszolgájává válik. Ugyanakkor az akarat is visszahat ezekre a képességekre, ám ennek hatása függ az akarat született és szerzett erejétől is. Mit parancsolhat tehát meg az akarat a lélekben, a léleknek? Végeredményben azt kell erre a kérdésre felelnünk, hogy az akarat uralma alatt áll(hat) minden emberi képesség, az ún. vegetatív tényezők kivételével, mivel azokra csak közvetett módon tud befolyást gyakorolni. Ám ez az uralom nem egyenlő mértékű és intenzitású. így 1. „A test mozgására és a külső érzékekre a lélek hatalma korlátlan, vagy amint Arisztotelész mondja, despotikus. A test tagjait kényünk-kedvünk szerint mozgathatjuk. Ellenállás nélkül engedelmeskednek a léleknek; 2. a képzelet és az érzéki vágyó tehetség is alá van vetve az akarat uralmának, de ezek neki nem engedelmeskednek föltétlenül, mint a rabszolga urának, hanem mint a szabad polgár politikai feljebbvalójának. [...] Az akarat ugyan az érzéki tehetségeket cselekvésre ösztönözheti és az egyik cselekvésről a másikra átvezetheti. Sőt egy bizonyos fokig, az érzéki megismerés dacára a vágyat is megfékezheti, de csak nagy nehezen. 3. Az értelem ugyan szükségképp igaznak tartja azt, ami előtte egészen világos; de ha valamit nem ismer meg teljesen, az akaratot többféleképpen befolyásolhatja, amennyiben arra vezeti, hogy valamely igazság egyik vagy másik oldalát inkább mérlegelje, vagy pedig arra, hogy azt egyenesen igaznak tartsa. [...] Az akaratnak az értelemtől való függéséből csak az következik, hogy nem minden megismerés függ az akarattól. Hogy az akarat működésbe jöhessen, kell, hogy a megismerés megelőzze. De ha az megvan, az akaratnak hatalmában áll, hogy az értelmet cselekvésre bírja, és közvetlenül vagy közvetve befolyásolja. Az értelem és az akarat függése tehát más-más szempontból tekintve kölcsönös. Hogy az akarat az ember ítéletét többféleképp befolyásolja, az kétségtelen tapasztalati tény. Mindenki tudja, hogy mennyire homályosítja el ítéletét a rokon- vagy ellenszenv, szeretet vagy gyűlölet. [...] Az ítéletnek az akarattól való ezen függése leginkább a nagy gyakorlati következményekkel járó kérdéseknél, főképpen pedig a vallási és erkölcsi életnek kiválóképpen gyakorlati kérdéseinél mutatkozik”.12 Megállapíthatuk, hogy szellemi életünk e tényezői is sajátos kölcsönhatásban állnak egymással. Ezek a kölcsönhatások nem egyenlő mértékűek, s karaktertől függően vannak olyan lények, akikben az értelem, másokban az akarat, míg másokban az érzelmi élet viszi a prímet. A továbbiakban az akarat és a kedélyindulatok (szenvedélyek) kölcsönös kapcsolatát vizsgáljuk röviden.13 Mivel az ember kétféle megismerő képességgel rendelkezik, KUMINETZ GÉZA A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk 11 Uo. 460-461. 12 Vö. Cathrein, Gy., Erkölcsbölcselet, Temesvár 1900, 47—48. Victor Cathrein megállapításaival nagy vonalakban egyeznek R. Garrigou-Lagrange nézetei, aki azonban szemléletesebben nyújtja ezeknek a lelki tevékenységeknek összefüggésrendszerét. Vö. Garrigou-Lagrange, R., De virtutibus theologicis, Torino 1949, 309. 144
