Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Tarjányi Béla: A papság az Újszövetségben
A papság az Újszövetségben TARJÁNYI BÉLA 2. AZ ŐSEGYHÁZ ÉLETE Az ősegyházban fokozatos fejlődést figyelhetünk meg, melynek során lassanként konkretizálódnak, egyre inkább körülhatárolódnak az egyes szerepek, megbízatások az egyházban, és ezzel együtt megjelennek az új elnevezések is: a „preszbiterosz”, az „episzko- posz” és a „diakonosz”. Ezek közül az első és legfontosabb a „presbiter”. Jeruzsálemben a döntéseket rendre „az apostolok és a presbiterek” hozzák (ApCsel 15,2.4.6.22.23.41; 16,4), az antióchiai egyház adományát is a „presbiterek” veszik át (ApCsel 11,30), és Pál is Jakab és „a presbiterek” előtt jelenik meg harmadik útja után, hogy tisztázza magát (ApCsel 21,18). A térítő utak során Pál és kísérői az egyházak élére „presbitereket rendeltek” (ApCsel 14,23). Ezt a feladatot kell végeznie Krétán Titusznak is (Tit 1,5-6). Az lTim 5,17 a presbiterekről már mint általánosan ismert egyházi tisztségről beszél, és megszabja a tisztség betöltésének feltételeit (vö. Tit 1,6). Döntő újdonság, hogy míg az „apostol” elsősorban vándortanító, addig a „presbiter” már ’rezidens’, helyhezkötött tisztségviselő. Megfigyelhető a feladatok megosztása is: az lTim 5,17 szerint vannak köztük, akik „az igehirdetést és a tanítást végzik” - tehát vannak olyanok is, akiknek más a feladata (pl. a szertartások vezetése, a közösségi élet, az anyagi ügyek, szociális munka irányítása stb.). A „diákonus” a másik leggyakrabban említett tisztség az ősegyházban. A megjelölést Pál alapvetően „szolga, munkatárs” értelemben használja, és gyakorta nevezi így mind önmagát (2Kor 3,6; Kol 1,23.25 stb.), mind munkatársait: Főbét (Róm 16,1), Ti- chikuszt (Ef6,21; Kol 4,7); Epafrászt (Kol 1,7), és Timóteust (ITessz 3,2). De arról is ta- núsodik, hogy a kifejezés az ő korában már meghatározott tisztséget is jelöl: Filippiben „episzkoposzok és diákonusok” állnak az egyház élén (Fii 1,1). Az lTim 3,8—13 pedig a diákonus-tisztség betöltésének feltételeiről olvashatunk. — Ezen tisztség kezdeteire vonatkozóan hagyományosan a az Apostolok Cselekedetei 6,1—6-ot szokás említeni. Ezzel kapcsolatban szükséges azonban két dolgot pontosítani. — a. Valószínűleg nem ők voltak az első diákonusok az egyházban: kiválasztásuk kiváltó oka az volt, hogy a görögök („hellének” = szórvány-zsidó származású keresztények) özvegyeinek gondozását elhanyagolták. Tehát a helybéliek özvegyeiről kielégítő gondoskodás történt — valószínűleg más, korábban kiválasztott, ill. megbízott szolgálattevők. — b. Az „első diákonusok” nem csak a rászorulókat gondozták, hanem teljes körű apostoli munkát végeztek: az egyikük, István „telve kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt...” „Felléptek egyesek... és vitatkoztak Istvánnal, de nem tudtak ellenállni bölcsességének és a Léleknek, amely által szólt” (ApCsel 6,8—10). Az „episzkoposz”— „püspök” az Apostolok Cselekedeteiben nem szerepel, az apostoli levelekben pedig éppen, hogy csak megjelenik. A filippi egyház élén az „episzkoposzok és diákonusok” állnak (Fii 1,1), az lTim 3,1—7 a tisztség betöltésének személyi feltételeit részletezi, a Tit 1,7—8 pedig emellett arról is tanúskodik, hogy a „püspök” legfőbb feladata a hiteles tanítás hirdetése és védelme. A püspök, mint egyszemélyi, legfőbb vezető, az Újszövetségben még nem szerepel. 3. KÖZÖS VONÁSOK JÉZUS KÖRNYEZETÉBEN ÉS AZ ŐSEGYHÁZBAN a) Hármas tagozódás, három fokozat — Jézus meghirdeti az örömhírt, az Isten Országának kezdetét, ennek kibontakoztatásán, megvalósításán fáradozik. Ennek az új valóságnak, új közösségnek a megvalósítása, létrehozása az ő legfőbb célja. Céljának megvalósításához munkatársakat keres, hív, választ ki, megosztja velük küldetését és hatalmát. TEOLÓGIA 2007/1-2 89
