Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Tamás Roland: Extra media nulla salus? - Isten országa és a tömegkommunikációs társadalom
Extra media nulla salus?- Isten országa és a tömegkommunikációs társadalom TAMAS ROLAND folytatja a gondolatot, hogy az egész üdvtörténet mögött az Atya terve áll, aki elhatározta, hogy az embereket „fölemeli az isteni életben való részesedésre” (LG 2). Hogyan valósul meg ez az isteni terv a történelemben? A második fejezet e tekintetben egy központi kijelentést tesz: „Úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, amely őt igazságban megismeri, és szentül szolgál neki” (LG 9). Ez a mondat kifejezésre juttatja, hogy az emberek egymás közötti egysége nem valamiféle utólagos dolog, amely az Istennel való egyesülés szempontjához csak külsődlegesen járul. Nem két külön eseményről van szó, amelyek egymásnak alá- és fölérendeltek lennének, hanem a kettő eredetében egyező.1 Ha közelebbről szeretnénk meghatározni az egyház szerepét az emberiség összegyűjtésében, úgy figyelmesek lehetünk a következő egybeesésre. Isten Fiának Lelke „az egyesülés és az egység princípiuma az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban” (LG 13). A Lélek működése ugyanarra irányul az egyházban, mint amire az egyház szakramentális mivolta a világban: ti. egyesülés és egység. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy az egyház látható egysége, amelyről a szöveg beszél, az Istennel való bensőséges egyesülés és az egész emberi nem egysége szempontjából meghatározó. Az egyház látható egységét a következő kijelentés által tudjuk tovább differenciálni: „A püspök szent szolgálatához kapcsolódó bármely oltárközösség ennek a szeretetnek [ti. az Úr vacsorája] a szimbóluma, és »a titokzatos test egységéé, mely nélkül nincs üdvösség«1 2” (LG 26). A szövegben két szempont jelenik meg: a püspöki szolgálat és az Eucharisztia. A kettő azonban nem egyszerűen egymás mellett áll, hanem a püspöki szolgálat az Eucharisztiához van rendelve. Ez annyiban fontos, hogy mind az egyes püspökök a részegyházakban, mind a római püspök az egész egyház számára az egység „látható princípiuma és alapja” (LG 23). A fönti idézet azonban világossá teszi, hogy a püspök nem önmagában álló személyként az egység princípiuma és alapja.3 A dokumentum harmadik pontja még inkább kitágítja a horizontot, amennyiben az Eucharisztiát az egész emberiség egységével összefüggésben látja: „Valahányszor a keresztáldozat, amelyben »Krisztus, húsvéti bárányunk föláldoztatott« (lKor 5,7), megjelenik az oltáron, megváltásunk műve megy végbe. Egyszersmind az Eucharisztia kenyerének szentsége jelzi és megvalósítja a hívők egységét, akik egy testet alkotnak Krisztusban” (LG 3). Az Eucharisztia tehát egyrészt jelzi és megvalósítja a hívők egységét, másrészt az a „hely”, ahol a megváltás végbemegy. A megváltás pedig éppen Isten szétszóródott gyermekeinek összegyűjtését jelenti, vagyis az egész emberiség egységére irányul (vö. LG 13). Az egyház eucharisztikus közösségként tehát az a hely, ahol Isten szétszóródott gyermekeit minden népből összegyűjti. A zsinati elképzelés az emberiség egységéről semmiképpen sem jelent egyfajta konstantini restaurációt. Az atyák világosan kimondják, hogy ez a messiási nép „nemegyszer kisded nyájnak tűnik” (LG 9), amelynek Krisztus „nem ígért [...] teljes győzel1 Vgl. Kehl: Die Kirche (1992) 75. 2 A szöveg Aquinói Szent Tamást idézi, STh III, 73, 3. 3 „Az egyház egységének tulajdonképpeni princípiuma és alapja az eucharisztikus ünneplés, amelyben a többi helyi egyházzal való egység azáltal jut kifejezésre, hogy megemlékeznek azon püspökökről, akik ezt az egységet szimbolizálják, közöttük is elsősorban a római püspökről.” SCHWAGER: Theologie (1992) 51k. (eredetiben németül, kiemelve). TEOLÓGIA 2007/1-2 71
