Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Lukács László: A II. Vatikáni Zsinat a papságról
LUKÁCS LÁSZLÓ All. Vatikáni Zsinat a papságról gyobb „helyi egyház”, az egyházmegye kormányzásában és egységének őrzésében, analóg módon az a pap szerepe a kisebb helyi egyház, az eucharisztikus közösség, az egyházközösség szolgálatában. Ez tehát a szó teljes értelmében Krisztus nevében végzett, szentségi szolgálat, nem csupán a profán értelemben vett szervezés, vezetés, ügyintézés. 4. A KRISZTUSI SZOLGÁLAT LELKISÉGE A zsinati okmányok a püspökök küldetését az apostolok küldetésére vezetik vissza, velük tehát a papokét is. Krisztus pedig úgy küldi őket, ahogy őt küldte az Atya, és azt a lelkü- letet váija el tőlük, ami az ő életét meghatározta: az egész személyiségüket igénybevevő, odaadó szolgálat életformáját. Krisztus létformája, a proegzisztencia, a másért-lét kijelöli a keresztény ember életútját is. Krisztus fiúi lelkületével odaadja magát az atyának, és Isten irgalmas, az embereket szolgáló szeretetével közeledik embertársaihoz. Ennek a szolgálatnak a lelkületét Jézus örökségül hagyta követőire, egészen kiemelt formában azonban apostolaira. A „Krisztus szolgája” kifejezést Pál többször alkalmazza önmagára, de ezáltal egy sajátos hivatást is megjelöl: magát az apostoli küldetést. így nevezi Timóteust (Fii 1,1), Tychikost (Kol 4,7), Epaphrast (Kol 1,7), de ezt adják Péter (2Pét 1,1), Júdás (Júdás 1), Jakab (1,1) szájába is. Erre a hivatásra csak az vállalkozhat, akit Krisztus „magával ragadott” (Fii 3,12), aki hozzá hasonlóan vállalkozik a Fiú szerető engedelmességére, aki tehát egészen beleadja magát ebbe a szolgálatba. A zsinat az ősegyház gyakorlatát tekintette mintának, amikor felvázolta a papság lényegét és szolgálatát. A pap is tagja Krisztus papi népének, a kiengesztelődött emberek közösségének. Ezen a papi közösségen belül azonban különleges meghívást kap, ennek elfogadása után pedig különleges — szentségi — felhatalmazást arra, hogy Krisztusnak, a Jó Pásztornak személyét képviselje a közösségben. Továbbra is tagja marad a közösségnek, mégis a Fő képviseletében lép a Test elé. A proegzisztencia létformáját különös radikalizmussal vállalja el, azzal, hogy az egész egyházért (a helyi egyházért, az egyházközségért, az egyházmegyéért) odaadja az életét — viszonzások várása, feltételek és fenntartások nélkül. Feladata tehát a közösség szolgálata Krisztus nevében, a Szentlélek kegyelmével. Ez a radikálisan elvállalt szolgálat azonban egész létét meghatározza. Ebben a szolgálatban szentelődik meg maga is, és válik a neki adott kegyelem révén lelkületében is a szolgáló Krisztushoz hasonlóvá, akinek szolgálatába szegődött. A papok tehát Krisztus szolgái. Pontosabban: Krisztushoz hasonlóan, az ő lelkületével és odaadásával szolgái Istennek és az embereknek. Szolgálatuk úgy lesz istentisztelet, hogy az emberekre irányul, és úgy szolgálja igazán az embereket, ha elsődleges célja Isten országának a megjelenítése. A pap az, aki egész életével rászánta magát Krisztus és az emberek kettős-egy szolgálatára: bevezeti a rábízottakat a hit titkaiba, és vezetőjükként szolgálja őket az élet minden területén, egészen az Eucharisztia közös ünnepléséig, amely a szentségi szó csúcsa, és a ke- resztséggel együtt a szentségi közösség létrehozója az egyházban. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a korábbi vertikális, szakrális szemlélet a pap legfőbb feladatának az áldozatbemutatást és a papi méltóság megőrzését, a szentség szentül tartását tekintette. Ezt a szemléletet a zsinat után funkcionális és horizontális látásmód váltotta fel. Az új szemlélet elvezethet a papi szolgálat teljesebb, krisztusibb megéléséhez, de sajnos teret nyithat a papi létforma elsekélyesedésének, szekularizálódásának, egyfajta individualizáló szingli létnek is. A különböző felmérések a zsinat után azt mutatták, 62 TEOLÓGIA 2007/1-2
