Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Lukács László: A II. Vatikáni Zsinat a papságról
AII. Vatikáni Zsinat a papságról LUKÁCS LÁSZLÓ Evangélium hirdetésére, a hívek lelkipásztori gondozására és az istentisztelet végzésére szentelik fel, hogy az Újszövetség igazi papjai legyenek.”30 Nyilvánvaló, hogy ez a hármas szolgálat egyetlen egészet alkot. Feltűnő azonban, hogy az évszázadokon át uralkodó - a szentségkiszolgáltatásra leszűkített — felfogással szemben a zsinat következetesen az Evangélium hirdetését, az Isten igéjének szolgálatát teszi első helyre. Ezt követi a megszentelés hivatása, majd a közösség lelkipásztori szolgálata. (Évszázados lemaradást pótolt a teológia, amikor — az ellenreformációs viták lezajlása után — kidolgozta a szó katolikus teológiáját.) Amint Walter Kasper írja: „A múltban gyakran egyoldalúan és elszigetelve állították elénk a papi szolgálatot. A zsinat áttörte ezt a szűk szemléletet. Isten igéjének hirdetéséből és a közösség építéséből indult ki a papi szolgálat értelmezésénél.31 Vagy ahogy Michael Schmaus megjegyzi, a zsinat itt lényeges ponton egészítette ki a Trentói Zsinat tanítását. „A Tridentinum szerint a pap elsődleges feladata a konszekrálás, vagyis az Eucharisztia ünneplése. Az igehirdetés háttérbe szorul. A papi feladatoknak ezt az értelmezését azonban nem igazolhatjuk sem a Szentírásból, sem a szentatyákból, sem a középkori skolasztikus teológiából - úgy kell értenünk, mint a papi konszekráló hatalom biztosítását. Egyoldalú maradt azonban, hiszen bár nem abszolutizált igaztalanul semmit, mégis nem megfelelően hangsúlyozott egyetlen elemet. A II. Vatikáni Zsinat itt tehát a szükséges korrektúrát végezte el.”32 A megújult szentségteológiában a tanítás, az Evangélium hirdetése összekapcsolódik a szentségekkel, hiszen az igehirdetés szava a szentséget létrehozó szóban válik olyan intenzívvé, hogy a kegyelmet, amelyet jelez, egyben közli is. „A pap arra kap felhatalmazást, hogy Jézus Krisztus nevében beszéljen és cselekedjen. A szó erejével jeleníti meg az Evangélium üdvözítő valóságát: ezzel tehát nem csupán információt közöl, verbalizál, szóvá tesz valamit, hanem jelenlévővé is teszi azt: szentséget hoz létre.”33 A zsinat nyomán Karl Rahner és a teológusok jelentős része a hármas funkcióból az igehirdetést állítja első helyre. Ez azonban nemcsak az írás értelmezését és magyarázatát jelenti, nem is csupán a Jézus-esemény narrációját. Az Ige most is eseményszerű, kifejező és hatékony: benne és általa jelenvalóvá lesz az a Krisztus, akit hirdet. Ennek az eseménnyé, jelenlétté sűrűsödő szónak csúcsán a szó lehető legmagasabbrendű megvalósulási formájában, a szentségekben, és főleg az Eucharisztiában is hirdeti Krisztus halálát és feltámadását. így válik az egyház „a magát szóban közlő Isten szentségévé”. Az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatása nem állítható többé úgy szembe egymással, ahogy azt a reformáció vitáiban tették; sőt az ige szolgálata a szentségek szolgálatában teljesedik ki. A kettő pedig a közösség szolgálatában valósul meg a maga teljességében. Az Eucharisztia és az egység szolgálata nem választható el egymástól: Krisztus testének szolgálata mindkettő. A pap hirdeti az Evangéliumot, közvetítve a meghívást Isten menyegzős lakomájára; megteríti a híveknek Krisztus kegyelmének szentségi asztalát: a keresztségben egybegyűjti Isten háza népét, a szentségekben a Szentlélek kegyelmével erősíti őket, az Eucharisztiában pedig magát Krisztust jeleníti meg köztük; és gondoskodik a „háznépről”, elsősorban egységükről: arról, hogy szeretetközösségük valóban csorbítatlanul hordozhassa Krisztus jelenlétét. Hozzátehetjük itt: ami a püspök szerepe a na30 Lumen gentium 28. 31 Kasper, Walter: Papi lét és küldetés. In: Szolgálat, 1985. 67. 5. 32 Schmaus, Michael: Dekret über Dienst und Leben der Priester, In: LTHK, Freiburg, 1968. Bd. 14. 222. 33 Lehmann, Karl: Geistlich handeln, Freiburg, 1982. 25. TEOLÓGIA 2007/1-2 61
