Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Lukács László: A II. Vatikáni Zsinat a papságról
AII. Vatikáni Zsinat a papságról LUKÁCS LÁSZLÓ részt erősen leszűkített egyházképre épül. Amint Joseph Ratzinger iga: „az egyház többé nem istentiszteleti közösség, communio, hanem csupán jogi szervezet, azzal a sajátossággal, hogy őrzi a szentségeket; de az Eucharisztia csupán ezek egyikévé válik, nem pedig az egyházi élet mindent átfogó dinamikus közepe. Ezáltal az ordo szentsége is kiszakad az egyházi közösség egészéből: csak arra való, hogy az egyházban előírt szentségeket létrehozza.”10 11 A papságnak az Eucharisztiát létrehozó instrumentum-jellegéből kiindulva alakították ki egyfelől a papi privilégiumok körét, másrészt a papi létforma elkülönültségét, majd később a papi méltóságnak mint tökéletes állapotnak a nimbuszát, elfödve mindazokat az emberi gyöngeségeket, amelyek a valóságban a paphoz mint emberhez kötődnek. Nehéz ma mosolygás nélkül olvasni a trentói katekizmusban, hogy a papokat „joggal lehet nemcsak angyaloknak, hanem ’isteneknek’ is nevezni, hiszen a halhatatlan Isten fenséges erejét képviselik.”11 A Trentói Zsinat után megújult a vita arról, hogy a püspökszentelés szentség-e vagy csupán szentelmény. Érdekes, hogy a püspökszentelésnek szentségi jellegére a Tanító- hivatal részéről először XII. Piusz pápa utalt, legalább implicit módon, amikor felülvizsgálta a Firenzei Zsinat határozatát az ordo szentségének anyagáról és formájáról. Eszerint a szentség kiszolgáltatása a kehely és a paténa átadásával történt (jellegzetesen germán jogi aktusként), e szavakkal: „Fogadd a teljhatalmat arra, hogy az egyházban az áldozatot bemutasd az élőkért és holtakért, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”12 A pápa rendelkezése szerint a kézrátétel közben mondott imádsággal történik a pappá (püspökké) szentelés. A II. Vatikáni Zsinat szentségtana tehát - szakítva az évszázados hagyománnyal — nem „alulról fölfelé” építi fel az egyházirend fokozatait, hanem „felülről lefelé”, a püspökség felől. A papok ebben a szemléletben mint „ordinis episcopalis cooperatores”, „a püspöki rend szorgos munkatársai és segítő szervei” jelennek meg, akiknek „nincs főpapi méltóságuk, és hatalmuk gyakorlásában függnek a püspököktől, mégis összeköti őket velük a papi méltóság”. „Egyetlen presbitériumot alkotnak a püspökükkel.”13 A püspökök szolgálati tisztsége „alacsonyabb fokon átszállt az áldozópapokra, akik az egyházirend papi fokozatába kerülnek, hogy a püspököknek munkatársai legyenek az ő Krisztustól kapott apostoli küldetésük teljesítésében”.11 Ha így összegezzük a papság teológiájával kapcsolatos mozzanatokat, akkor megállapíthatjuk, hogy a zsinati teológiában két oldalról is erősen beszűkülni látszik a jelentőségük: a világi hívők felértékelődött szerepe és az ordo szentségének új meghatározása következtében. Más szempontból viszont elmondhatjuk, hogy „szolgálatuk és életük” egészen új megvilágításba került, és ez lényegesen megnövelte az egyházban betöltött feladatukat és szerepüket. A veszteségnél jóval nagyobb az a nyereség, amelyet a zsinat egyházképe számukra felkínál — kár, hogy ennek felismerése, következményeinek átültetése a gyakorlatba mindmáig nem történt meg. Mielőtt azonban erre rátérnénk, vizsgáljunk meg egy alapvető kérdést: az egyetemes és a szolgálati papság viszonyát. 10 Ratzinger, Joseph: Theologische Prinzipienlehre, München, 1982. 269. 11 II, 7, 2. Idézi: Greshake, Gisbert: Pap vagy mindörökké, Budapest, 1985. 20. DH 1326. XII. Plusz: Sacramentum ordinis c. apostoli konstitúció. DH 3857-3860. Michael Schmaus már 1958-ban utal rá, hogy a püspökszentelésről szóló teológia még kifejtésre vár. In: Lexikon für Theologie und Kirche Bd. 2. Freiburg 1958. 494sk. Lumen gentium 28. Presbyterorum ordinis 2. TEOLÓGIA 2007/1-2 57
