Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Dolhai Lajos: A női papság kérdése
A női papság kérdése DOLHAI LAJOS szolgálatra.”16 A női diakonátus virágzásának ideje a III. század. Ekkor keletkezik a szíriai eredetű Didaszkália, egy olyan egyházi szabálygyűjtemény, amely már pontosan szabályozza a diakonisszák működését, sőt teológiailag is elhelyezi őket az egyházi szolgálat- tevők között: „A püspököt tehát úgy kell tekintenetek, mint Istent, mert számotokra ő Isten helytartója. A diakónus pedig Krisztus helyén áll és szeretnetek kell őt. A diakonisszát úgy kell tisztelnetek, mint a Szentleiket.”17 Ebből az ősegyházi rendtartásból megismerhetjük részletezve is a diakonisszák feladatait (XVI). Úgy tűnik, hogy a szerepük akkor lett igazán jelentős, amikor az özvegyek mint beiktatott tisztségviselők eltűntek az egyház életéből.18 Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a diakonisszák sohasem végezhettek szolgálatot az oltár körül. A Didaszkália19 és az Apostoli kánonok című irat szerint nem taníthattak a templomban. A Didaszkália írja, hogy az asszonyoknak nem szabad keresztelni sem, „mert ez a parancs megszegése és veszélyes annak is, aki keresztel, meg annak is, akit keresztelnek. Ha ugyanis szabad volna asszonytól kapni a keresztséget, akkor Urunkat és Mesterünket édesanyja, Mária keresztelte volna meg. O azonban — akárcsak a nép többi tagja — Keresztelő Jánostól nyerte el a keresztséget. Ne hívjátok ki hát magatokra a veszélyt, testvéreim és nővéreim, azzal, hogy az evangélium törvényén túlteszitek magatokat.”20 Liturgikus jellegű feladatuk az volt, hogy az ajtónál őrködtek, eligazítást adtak az érkezőknek, és segédkeztek a nők alámerítéssel történő megkeresztelésénél, például olajjal ők kenték meg a keresztelendőt.21 Fő feladatuk betegek látogatása és az intézményes szeretetszolgálat volt. Tanulságos számunkra a diakonisszák létének és szolgálatának megindoklása is: „a diakonissza szolgálata szükséges és fontos, hiszen Urunkat és üdvözítőnket is szolgáló asszonyok látták el, tudniillik Magdalai Mária, Mária, Jakab leánya, József anyja és Zebe- deus fiainak anyja sok más asszonnyal együtt” (uo.). A Niceai Zsinat 19. kánonja szerint a diakonisszák beiktatásánál nincs kézrátétel, ezért őket a világi hívők közé kell sorolni, nem a klérushoz. De ugyanabban az évszázadban szír környezetben keletkezett Apostoli kánon, amely leírja a nők diakónussá szentelésének szertartását, előírja a püspöki kézrátételt és tartalmazza a felszentelő imádságot is.22 A kalkedoni zsinat (c. 15) is fontosnak tartja a kézföltételt, az orange-i zsinat (c. 26) pedig kifejezetten tiltja a kézrátétel által történő ordinációt. Az egyházatyák csak a tévtanításokkal szemben állították, hogy nőket nem lehet pappá szentelni. Elég kevés megnyilatkozással találkozunk. A legtöbb régi kézikönyv Epiphanioszt, a Didaszkáliát, Tertullianuszt, Ambroziasztert, és néha Ireneuszt és Ágostont idézi.23 Az első jelentős tanú, Epifániusz, szalamiszi püspök (315—403) elítéli a két montanista prófétanőt, Priszkát és Maximillát, akik azt állítják, hogy a nők is lehetnek elöljárók és papok az egyházban (Haer. 42,3,4). Már ő is azt hangoztatja, hogy Krisztus 16 Comm. Rom. 10,17. Didaszkália IX: a püspök az Atya képmása (typosz), a diakónus Krisztus képmása, a presbiterek az apostolok képmása, a diakonisszák a Szendélek képmásai (Diaconissa vero typum Sancti Spiritus honoretur a vobis). 18 Daniélou, J., Le ministére des femmes, 76—84. Didaszkália III, 6,2; Apostoli kánonok III, 6,1—2. 20 Didaszkália XV, 6,2. 21 Vö. Didaszkália, XVI. 22 Apostoli kánonok VIII, 20,1—2. Lercher, Institutiones theol. Dogmaticae IV/2, Innsbruck 1950. 316; Many S., Praelectiones de sacra Ordinatione, Paris 1905. 176-194. TEOLÓGIA 2007/1-2 23
