Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 3-4. szám - Gárdonyi Máté: A papság a Trienti Zsinat tanításában
GÁRDONYI MATE A papság a Trienti Zsinat tanításában szót.13 A terminológia hosszas és súlyos viták során tisztázódott, és amennyiben a Trienti Zsinat végül a papi személy jelölésére a sacerdos szót találta alkalmasabbnak, teljesen világos, hogy annak a középkori teológiának az örököse volt, amelyet a reformátorok mindenestül elutasítottak és a humanisták is gyanúval kezeltek. így tulajdonképpen a katolikus pap identitását Trientben nem annyira az első keresztény közösségek szolgálat- tevői felől (erre utalt volna a minister szó használata), mint inkább egyrészt az ószövetségi papság, másrészt, és sokkal hangsúlyosabban, az újszövetség főpapja, Krisztus felől értelmezték. Az alaptételt a zsinati dekrétum a következőképpen fogalmazza meg: „Isten rendeléséből az áldozat és a papság úgy van összekötve, hogy mindkettő megvolt mind a két szövetségben.” Azt az egy évvel korábban elfogadott, szentmiséről szóló határozat fejti ki részletesebben, hogy az ószövetségi elégtelen áldozathoz képest Krisztus kereszt- áldozata a tökéletes áldozat; hogy Krisztus az utolsó vacsorán testének és vérének felajánlásával és kiosztásával egyházának látható áldozatot hagyott hátra (a dekrétum „pszichológiai” magyarázata szerint: ahogy az emberi természet is igényli), ami az egyszeri keresztáldozatnak a megjelenítése (reprezentációja); s hogy megparancsolta az apostoloknak (az újszövetség papjainak) és a papságban utódaiknak a szentmiseáldozat bemutatását.14 Az egyházi rend szentségéről szóló határozat ezt a gondolatmenetet folytatja, amikor leszögezi: a szentmisének ez a látható áldozata feltételezi, hogy kell lennie látható és külső papságnak is, vagyis ma használt fogalmainkkal élve, a hívek egyetemes papságától elkülönített szolgálati papságnak. Miután a dogmatikai rész a katolikus papi identitás középpontjába a szentmiseáldozat bemutatását állította, e középpont köré rendeződnek azok a további szolgálatok, amelyek a megújított papi ideál jellegzetességeinek is mondhatók. A dogmatikai részhez kapcsolódó reformkánonokban kerül megfogalmazásra a papi élet eszménye, ami — fentebb már utaltunk rá — a lelkipásztort, pontosabban a plébánost tartja szem előtt, akinek szolgálata az Isten népéről való sokrétű gondoskodásban áll. Ha csak egy-egy gondolattal is, de a kánonok bevezetőjének sikerül megragadnia a megújított papi ideál lényeges szempontjait: a lelkipásztor ismeije a rábízottakat; mutassa be a szentmiseáldozatot értük; hirdesse Isten igéjét; szolgáltassa ki a szentségeket; jáijon elől a jócselekedetek példájával; atyailag gondoskodjon a szegényekről és a nélkülözőkről; s mindezek teljesítése végett éljen hívei között (residentia).15 Különösen a II. Vatikáni Zsinatnak a papsággal foglalkozó határozata fényében feltűnő, hogy a trienti dekrétum egyáltalán nem ejt szót a papi cölibátusról. Ezt a kérdést a zsinaton nem annyira spirituális, mint inkább praktikus szempontból közelítették meg, olyannyira, hogy éppen a harmadik ülésszak alatt - Ferdinánd német-római császár és magyar király reformtervezete kapcsán — komolyan felmerült, hogy függesszék fel a papok cölibátus-kötelezettségét (úgy vélték ugyanis, hogy sok pap csak azért lett a reformáció követője, hogy törvényes házassággá tegye addigi ágyasságát).16 Ezért a cölibátust kifejezetten egyházi törvényként kezelték, és nemcsak hogy összefüggő tanítást nem adtak róla, de tulajdonképpen még a pozitív fejtegetés is hiányzik, amennyiben csak a házasságról szóló protestáns nézeteket elutasító kánonokban, illetve a visszaéléseket meg13 COD 742-743. 14 COD 732-735. 15 COD 744. Franzen, A., Zölibat und Priesterehe in der Auseinandersetzung der Reformationszeit und der Katholischen Reform des 16. Jahrhunderts. Münster, 1964. 130
