Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 3-4. szám - Gárdonyi Máté: A papság a Trienti Zsinat tanításában
A papság a Trienti Zsinat tanításában GÁRDONYI MATE kallja jobb belátásra a híveket. Az, hogy a prédikáció témája már a zsinat elején a figyelem középpontjába került, elsősorban annak tudható be, hogy maguk a zsinati atyák nagy mértékben a humanizmus hatása alatt álltak. A másik dekrétum, amely az első ülésszakon a papság életével foglalkozott, egy formálisnak tűnő, mindazonáltal nem kis jelentőségű előírást tartalmazott, amely a helyben lakás (residentia) követelményét állította úgy a főpapok, mint az alsópapság elé.12 E határozat jelentősége abban állt, hogy a javadalom birtoklását és az ehhez kapcsolt lelkipásztori kötelezettségek személyes teljesítését — aminek szétválása a késő középkori egyházi élet egyik rákfenéje volt — ismét egyesítette, ami a hitélet reformjának előfeltétele volt. A rezidencia-határozat egyébként, amennyiben a papok elé állított követelményrendszernek csak egyik elemét szabályozta, s indoklásul az „egyház jó kormányzását” és az istentisztelet méltóságát hozta fel, a középkori zsinatok vonalát követte, hiszen azok is rendszeresen elfogadtak hasonló jellegű kánonokat a klerikusok életéről és erkölcseiről (De vita et moribus clericorum). A papi élet ideálját részletesebben fejtegető előírásokat a zsinat harmadik ülésszakán, 1562—1563-ban fogalmazták meg, s e határozatok specifikumát röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy míg az első ülésszakon azt hangsúlyozták, anúnek révén a pap intellektuálisan (prédikáció) és „fizikailag” (rezidencia) meg tud felelni hivatásának, addig a zsinat végén előtérbe került az a szempont, hogy elsősorban spirituálisán kell annak megfelelnie. A trienti papi ideálnak ez a tisztázódási folyamata fényt vet arra, hogy milyen változások játszódtak le a zsinat kezdete és vége között: e 18 év alatt ugyanis nemcsak a püspökök és teológusok generációváltása következett be, hanem jelentős szemléletváltást is konstatálhatunk, ami a legszembetűnőbben a humanista eszmények háttérbe szorulásában mutatkozott meg (ez persze — szerencsére — nem jelentette a humanizmus hatásának teljes megszűnését!). A papi ideál tekintetében ez a hangsúlyeltolódás abban jelentkezett, hogy a prédikáció és az intellektuális követelmények jelentőségét ugyan nem vonták kétségbe, a katolikus papi identitás középpontjába mégsem ezek kerültek, hanem a szentmiseáldozat bemutatása. Ugyancsak a zsinat harmadik ülésszakának döntéseiben érhető tetten a leginkább az, ami a trienti határozatok hatékonyságának legfőbb előfeltétele volt, vagyis a dogmatikai tanításnak és a gyakorlati rendelkezéseknek a szoros összekapcsolódása. Szemben a középkori zsinatokkal, amelyek külön tárgyalták a hittani kérdéseket és a papság, illetve a hívek életének javítását célzó pontokat, Trient- ben a dogmatikai határozatokkal szerves egységben fogalmazták meg a reformkánonokat. Ez a legszebben éppen a papsággal kapcsolatban mutatható ki: az egyházi rend szentségét tárgyaló dekrétum egyfelől a szentmiséről szóló határozatra támaszkodik, s lényegileg a szentmiseáldozat bemutatásával azonosítja a papi identitást, másfelől ehhez a dekrétumhoz kapcsolódnak azok a reformkánonok, amelyek papi ideált a buzgó lelkipásztori szolgálatban jelölik meg. A PAPI ÉLET „TRIENTI” IDEÁLJA Ami az egyházi rendről szóló dogmatikai tanítást illeti, már az figyelemreméltó, hogy míg a katolikus pappal kapcsolatban korábban, az első két ülésszak határozataiban és jegyzőkönyveiben többnyire a protestánsok számára is elfogadható minister szó szerepelt, addig ez a szöveg szívesebben és hangsúlyosabban használja a sacerdos, sacerdotium 12 COD 681-683. 129
