Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 3-4. szám - Gárdonyi Máté: A papság a Trienti Zsinat tanításában
GÁRDONYI MATE A papság a Trienti Zsinat tanításában A PAPSÁG TEOLÓGIÁJÁNAK HELYE A ZSINATI TANÍTÁSBAN A zsinati atyák tehát a papságnak központi szerepet szántak a katolikus megújulás gyakorlati megvalósításában, értve ezalatt elsősorban a hitélet fellendítését, amit elsősorban a szentségek rendszeres és megfelelően szabályozott kiszolgáltatásától vártak. Azokban a kérdésekben is, amelyekben korábban bizonytalanság uralkodott — pl. a klandesztin házasság érvényessége, vagy a laikus gyónás szentségi jellege — a zsinat következetesen a pap közreműködéséhez kötötte a szentség érvényes kiszolgáltatását. A zsinati atyák, amikor papról beszéltek, elsősorban a plébánost tartották szemük előtt, ami jól kitűnik azokból a kánonokból, amelyek igen részletes előírásokat tartalmaznak a plébánosok kötelezettségeiről és javadalmáról, s általában az a kép bontakozik ki előttünk, hogy a zsinat minden módon erősítette a plébánosok „hatalmát” híveik felett. Ezt az erősen jogi karaktert azonban a zsinat összekapcsolta a papság elé állított spirituális követelményrendszerrel, amit röviden „trienti papi ideálnak” nevezhetünk. Ez az eszmény a zsinat folyamán fokozatosan bontakozott ki, s végső megformulázása szó szerint az utolsó pillanatokban, 1563 nyarán történt, aminek legfőbb oka az volt, hogy hosszan vitatták, vajon az egyházi rendről szóló tanítás „bázisává” az áldozópapi vagy a püspöki tisztséget tegyék-e. Az egyházi rend szentségének dogmatikai alapjait már a zsinat első ülésszakán, 1545—1547-ben tárgyalni kezdték, elsődlegesen azzal a céllal, hogy visszautasítsák Luther nézeteit.8 E nézeteket négy tételbe foglaltak össze: az egyházi rend nem szentség, hanem hivatal; a papi hatalom a prédikációra vonatkozik, és nem a „felajánlásra” (áldozatbemutatásra), ezért aki nem hirdeti Isten igéjét, nem is pap; minden keresztény egyenlőképpen pap; a püspököknek nincs szentelési hatalmuk.9 A zsinat tehát — és ez más témákkal kapcsolatban is elmondható — nem szándékozott minden részletre kitelj edő tanítást adni a papságról, hiszen a fő cél a reformátori tanítás visszautasítása volt. Az már más kérdés, hogy pl. ez a négy tétel nem képes tükrözni a reformátori tanítás sokszínűségét, hiszen a reformátoroknak az egyházi szolgálatra vonatkozó nézetei sem csupa tagadásból álltak.10 Azt viszont Trient javára kell írnunk, hogy a zsinaton nemcsak a protestáns kritikák visszautasítására került sor, hanem pozitiven és előremutatóan sikerült megfogalmazni a katolikus tanítást. A dogmatikai tisztázás megkezdése ellenére az első ülésszakon a papság reformját csak két, gyakorlati jellegű határozat érintette közelebbről, s mindkettő fényt vet arra, hogy a zsinat kezdetén a résztvevő prelátusok elsősorban mitől várták a hitélet színvonalának emelkedését. Az a dekrétum, amelynek a prédikáció és a lectio (vagyis a miséhez kapcsolódó szentbeszéd, és az attól különböző bibliamagyarázat) a témája, a plébánosok és általában a lelkészkedő papok kötelességévé tette, hogy vasár- és ünnepnapokon prédikáljanak híveiknek.11 Bár a határozat nem követelt túl sokat a papoktól, hiszen csak arra kötelezte őket, hogy „saját tehetségüknek és híveik felfogóképességének megfelelően” szónokoljanak, a háttérben felsejlik egy sajátos papi ideál, méghozzá a humanizmusé, amely mindenekelőtt az intellektuális színvonal emelkedésétől várta az egyház, és általában a társadalom bajainak orvoslását. Ez a humanisztikus ideál a papot elsősorban művelt emberként kívánta látni, aki tudásával és ékesszólásával sárA zsinati jegyzőkönyvek, továbbá naplók, levelek, jegyzetek és egyéb iratok kritikai kiadása: Concilium Tridenti- num. 13 k. Freiburg, 1901—1985. (= CT) — A határozatokat a következő szövegkiadás alapján elemzem: Concilium Oecomenicorum Decreta. (G. Alberigo et alii) Bologna, 1991. (= COD) 9 CT VI. 97-98. Ezt remélhetőleg sikerült megvilágítanom korábbi munkámban: Gárdonyi M., A papi élet... 46—69. 11 COD 667-670. 128
