Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 1-2. szám - Puskás Attila: A teremtés trinitárius értelmezésének megújulása a mai teológiában
PUSKÁS ATTILA 1 A teremtés trinitárius értelmezésének megújulása a mai teológiában szemléletet aztán a tragikumig fokozza. Az ellentmondásos emberi sorssal járó egzisztenciális fájdalmat el kell viselni egy elképzelt abszolútum (istenség, sors) fölényével szembeni ellenállással, hogy maga az ember bizonyuljon végső, abszolút nagyságnak. Az emberi létezés valódi mélységét és isteni nagyságát a tragikus sors magára vállalása, a feloldhatatlan ellentmondások és a velük járó fájdalom hősies elviselése adja. Azzal, hogy az ember igent mond az ellentmondásos létre, és bátran elvállalja saját belső szétszakítottsá- gát, bár nem képes magát az ellentmondást és a szétszakítottságot megszüntetni, mégis önmagában mintegy egységpontot alakít ki, ő maga fölébe kerekedni látszik az ellentétek sokaságának. Balthasar ehhez a típusú vallásossághoz sorolja a görög tragédiákban megjelenő emberi magatartások egy részét, a germán hősi világ alakjait, a gnosztikus- manicheista dualista rendszereket, Herakleitosz és Nietzsche gondolatvilágát.26 Balthasar úgy látja, hogy a vallásos filozófia története a Parmenidész és Herakleitosz felfogása, a látszat és a harc útja közötti dialektikus mozgás története — valódi szintézis nélkül. A látszat útja csak a különbözőségek pozitivitásának tagadásával, a tapasztalatban adott ellentétek és a végesség komolyan vételének kikerülésével képes az egységet elgondolni, a világot az Abszolútumra visszavezetni. A harc útja csak a mindent megalapozó, végső egységről való lemondás árán képes maradéktalanul komolyan venni a végest a maga ellentmondásaival, és pozitív értelmet adni a sokaságnak, különbözőségnek. A látszat útja az ellentmondásokat a puszta tudásban oldja fel; a harc útja az ellentmondásokat tragédiává fokozza és megmerevíti, az embert pedig tragikus hőssé teszi anélkül, hogy igazi beteljesedést kínálna neki. Úgy tűnik, hogy mindegyik vallásos út kudarccal végződik, mert csak a legalább ugyanolyan jogos alaptapasztalatot, belátást vagy kívánalmat érvényre juttató másik út rovására tudja az abszolútnak vélt valóságot elérni. Jóllehet bizonyos másodlagos elemek keveredhetnek egymással, de az ellentétes értelmezések valódi szintézise nem jön létre.27 3.1.2 Kiút az apátiákból a Szentháromság hitének fényében A két vallásos út zsákutcájának felismerése pozitív tanulsággal jár a helyes isteneszme lényegi elemeinek előzetes körvonalazásához. Ennek értelmében el kell utasítani az Abszolútum megkülönböztetés nélküli egységként való elgondolását, s helyette a különbözőségben megvalósuló egységet kell állítani Istenről. Csak akkor látszik elgondolhatónak a ténylegesen különböző sokféle létező visszavezetése az abszolút Egybe és következésképp a valós különbözőségben fennálló sokaság előzetes eredete az abszolút Egyből, ha az Abszolútum már önmagában nézve is egységben létező differencia és a differenciában fennálló egység. Az átfogó Egynek a különbözőség mozzanatát kell hordoznia azonossága csorbulása nélkül, csak így értelmezhető megfelelően az Istentől különböző világ eredete Istentől. A Szentháromság titkának keresztény hite képes bölcseletileg is helyesen megvilágítani Isten és a világ viszonyát, amennyiben megvallja az Atya, a Fiú és a Szentlélek különbségének és az isteni lényegben való azonosságának az egységét. A keresztény teremtéshit szerint a Szentháromság Isten a világ teremtője, mely azt is jelenti, hogy a világ eredete a különbözőség és az azonosság egységeként értett létteljesség. E keresztény hit lehetővé teszi: (1) a véges világ és Isten, valamint a világon belüli létezők egy„Ellentétben a látszat útjával, mely eredendően akaija kiirtani a szenvedést, s ezért a »szomj«, a vágyakozás megsemmisítésére törekszik, a tragikus harc útja soha nem veszíti el a történelmi valósággal való érzését; nem üres térben-lebegést ígér, hanem mindig arról biztosítja a lábat, mely kőbe ütközik, hogy az igazi valóságba botlik, és abban részesedik.” Uo. 79. 27 Uo. 80. 54 TEOLÓGIA 2006/1-2
