Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 1-2. szám - Puskás Attila: A teremtés trinitárius értelmezésének megújulása a mai teológiában
A teremtés trinitárius értelmezésének megújulása a mai teológiában PUSKAS ATTILA másodlagos mozzanatként való kezelése, mintha pusztán cselekvés szerinti morális egységről, illetve folyamatában kialakuló egyesülésről lenne szó. Ez a felfogás nemcsak a tri- teizmus veszélyének teszi ki magát, hanem teremtésteológiailag könnyen panteisztikus következményekhez is vezethet, ahhoz az elgondoláshoz tudniillik, mely azonosítja az isteni személyek közötti egyesülés folyamatát a világtörténelem folyamatával, teljesen azonossá téve egymással az immanens és az oikonómiai Háromságot. Nos, ezeket a veszélyeket nem sikerül teljesen elkerülnie például J. Moltmann trinitárius teremtésteológiájának. Másfelől azt is megállapíthatjuk, hogy az interperszonális-dialogikus szenthá- romságtani modellből nem feltétlenül következik a teremtés művében az egyes isteni személyek sajátos, egymástól megkülönböztetett cselekvésmódját kidolgozó trinitárius teremtésteológia. Erre példaként említhetjük Gánóczy Sándor megközelítését. A magyar származású teológus Gisbert Greshake szentháromságtani monográfiájához kapcsolódva, ennek teremtésteológiai megfontolásait gondolja tovább és egészíti ki Der dreieinige Schöpfer című munkájában.11 Magáénak vallja Greshake „közösségi” szentháromságfelfogását, mely szerint „Isten az a kommunió, melyben a három isteni személy a szeretet tri- alogikus, kölcsönös játékában az egy isteni életet, mint kölcsönös önközlést valósítja meg”.12 E megközelítést alkalmasnak tartja arra, hogy segítségével a keresztény teológia elkerülje az egyoldalú Atya-központú gondolkodásból eredő negatív következményeket: a Fiú és a Lélek alárendelésének veszélyét, valamint a Szentlélek személyének és tevékenységének háttérbe szorítását. Gánóczy elsődleges célja a szeretetközösség örök relációiban élő, egyenrangú isteni személyek közös, együttes teremtő tevékenységének, az Atya, a Fiú és a Szentlélek „szünergiájának” az értelmezése. Nagy nyomatékkai hangsúlyozza, hogy a teremtés műve, mint ahogy minden ad extra isteni aktus is, a három isteni személy közös, elválaszthatatlan cselekvése. Az Atya nem egyedül teremt, hanem a Fiúval és a Lélekkel szünergiában. Feltűnő azonban, hogy Gánóczy a közös teremtői művön belül nem különbözteti meg, pontosabban nem dolgozza ki az egyes személyek sajátos, személyesen rájuk jellemző részvételét, cselekvési módját. Az a benyomásunk támad, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek úgy működnek együtt a teremtés művében, hogy cselekvésük végső soron egyforma, felcserélhető, mindegyik személy pontosan ugyanazt teszi. E felfogás, nézetünk szerint, egyenes következménye lehet annak, hogy Gánóczy elutasítja az intratrinitárius eredések meghatározott rendjét, illetve, hogy nem tárgyalja az isteni személyeknek csak külön-külön rájuk jellemző sajátosságait, akár az eredések rendjének mellőzésével is, amint azt például Greshake teszi.13 Amint az isteni 11 Ganoczy, A.: Der dreieinige Schöpfer. Trinitätstheologie und Synergie, Darmstadt 2001. 12 Greshake, G.: Der dreieine Gott, 179. Idézve: Ganoczy A.: Der dreieinige Schöpfer, 4. Gánóczy kiindulásától eltérően Hans Urs von Balthasar szentháromság-értelmezésének alapkérdése az, hogy miként illeszthető be a perszonalistá-dialogikus modellbe az immanens eredések Atyától kiinduló rendje és az isteni lényeg egysége. Megoldása szerint az isteni lényeg azonos az abszolút szeretettel, s ez az Atya atyai létével, atyaságával, mint a maradéktalan önközlés aktusával, mely a tőle valóban különböző személyként konstituálja a Fiút és a Fiúval közösen a Szendéiket. Az eredések rendjében mindazonáltal a kölcsönösség mozzanata is szerepel, az adás csak elfogadással valósulhat meg. Vö. Balthasar, H. U. v.: Theodramatik IV, Einsiedeln 1983, 74 köv (továbbiakban: TD). — Gisbert Greshake kommunió-modellű szentháromságtana szintén a dialogikus-perszonalista látásmódot követi Balthasarhoz képest azonban azzal a különbséggel, hogy mellőzhetőnek tartja az eredések rendjének tanát, mely szerinte nem tud eleget tenni az isteni személyek közötti relációk kölcsönösségének. Ugyanakkor biztosítani igyekszik az eredések nélkül is az isteni személyek felcserélhetetlenségét és személyi sajátosságait. Az a mód, ahogy ezt teszi, és az isteni személyek megkülönböztető jellemzőit megállapítja, véleményünk szerint végső soron Balthasar felfogásának közelébe viszi megfontolásainak eredményeit. Ez a szentháromságtan azzal a pozitív következménnyel jár teremtésteológiájában, hogy jól meg tudja különböztetni a három isteni személy sajátos tevékenységének mibenlétét a közös teremtői művön belül. Vö. Greshake, G.: Der dreieine Gott, 232 köv. TEOLÓGIA 2006/1-2 49
