Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 3-4. szám - Székely László: Az antropikus kozmológiai elv a fizika és a metafizika dimenziójában
SZÉKELY LÁSZLÓ Az antropikus kozmológiai elv a fizika és a metafizika dimenziójában — valamiképpen mégiscsak vonatkozásban van emberi létezésünkkel, s mi magunk többek vagyunk, mint a kozmosz esetleges, minden jelentőség nélküli adalékai. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy az antropikus jegyek talányára adott ezen válasz csupán a véges ember válasza, csupán az antropikus jegyek emberi értelmezése, mely egyáltalában nem oldja föl az itt jelentkező végső metafizikai talányt. Ugyanis Isten a világot teremthette volna földközéppontúként is, s ezen esetben a kozmosz és az ember lényegi relációja, illetve az ember kitüntettet volta szembetűnő módon jelenne meg számunkra a kozmosz emberre vonatkozó — középpontjában az ember lakhelyét hordozó — geometriai elrendezésében. Az emberi vonatkozású, az emberre irányuló kozmosz legkézenfekvőbb megvalósítása e földközéppontú kozmosz lett volna. S így óhatatlanul fölvetődik a kérdés, hogy ha a teremtés nem egy ilyen nyilvánvalóan emberi vonatkozású kozmoszt hozott létre, s így a fizika oldaláról megvonta azt a biztonságot és stabilitást az embertől, amelyet egy ilyen világrend a fizika oldaláról adhatott volna számára (s adott is, amíg meg volt arról győződve, hogy a világ ilyen), akkor vajon milyen szándék és funkció magyarázza a jobbára csak matematikailag felderíthető emberi vonatkozások jelenlétét? Ha nem részesültünk a föld- (és ezáltal ember-) középpontúan antropikus kozmosz ajándékában, akkor vajon mi az értelme annak, hogy a kozmosz ilyen nehezen fölismerhető — csupán elvont-matematikai számításokkal földeríthetően — mégiscsak hordoz emberi vonatkozásokat? A Teremtő és a teremtés az antropikus értékekkel és tulajdonságokkal csak titokzatosabbá és rejtélyesebbé válik számunkra. Ugyanakkor filozófiailag nem volnánk következetesek és őszinték, ha elhallgatnánk, hogy az antropikus hangoltságok metafizikai értelmezése lehetséges a keresztény teológiától eltérő kontextusban is. így az a tény, hogy a kozmosz csak igen speciális számértékek esetén biztosítja az emberi létezés feltételeit, metafizikailag magyarázható volna azzal is, hogy a teremtés valójában nem teremtés, hanem csupán a platóm értelemben vett alkotás volt: a matéria és a matematika behatárolta az alkotó lehetőségeit, s a lehetséges világok sokaságából csupán egy vékony jégréteghez hasonló, speciális számértékekhez kötődő szeletet hagyott meg az emberi élet szempontjából kedvező kozmosz megalkotására. (Mint már utaltunk rá, azok a megközelítések, amelyek az antropikus értékek kapcsán Istenre mint ezen értékek beállítójára hivatkozik, gyakorlatilag erre a platóni alkotó fogalmával jellemzett szintre fokozzák le a keresztény Teremtő fogalmát.) Persze a keresztény kultúrkörben igen furcsa és ellenérzést keltő egy ilyen, a teremtést valójában csak alkotásnak tekintő gondolat, ám filozófiai-metafizikai plauzibili- tását ennek ellenére sem tagadhatjuk. S ez igaz egy további, számunkra még megrázóbb, még idegenebb lehetőségre is: a korai kereszténység nagy ellenfelét, agnoszticizmust fölelevenítő interpretációra. Ha őszintén szembenézünk az antropikusan hangolt számértékkel, akkor látnunk kell: a dolog negatív oldala felől tekintve ezek azt is jelentik, hogy a lehetséges értékek tartományának döntő része sötét, kaotikus, értelmetlen világokhoz tartozik. S amíg az antropikus értékek megvalósulása a létező kozmoszban a világosság, a fény és az értelem felülkerekedését tanúsíthatják, e tartomány vékony, kimért volta a sötét oldal saját jogán fennálló, szuverén erejére utalhat. A hangoltságok e kontextusban úgy jelennek meg, mint a világosság küzdelmének és fölülkerekedésének jelei és emlékei a sötétség nem realizálódott, de eredetileg nagy lehetőségekkel bíró tartományai fölött. 198 TEOLÓGIA 2006/3-4
