Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 3-4. szám - Martos Levente Balázs: "Vele ettünk és ittunk..." (ApCsel 10,41). Emlékezés és önazonosság az Apostolok Cselekedeteiben
„ Vele ettünk és ittunk..." (ApCset 10,41). m MARTOS LEVENTE BALÁZS fel és változtat örvendezéssé, újbóli küldetés befogadására kész figyelemmé. A találkozás logikája a félelemtől az örömig, a hitetlenségtől és a csodálkozástól a felismerésig halad. Meglepő, de éppen a közös étkezés lukácsi hangsúlyára utal az a tény, hogy a gondolatsor befejezetlen marad: a tanítványoknak Jézust felismerő szavait, gesztusait közvetlen formában nem mutatja be az elbeszélő. A felismerésnek, a végleges bizonyosságnak az előbbi ívet megkoronázó mozzanatát bennfoglalt módon Jézus gesztusa hordozza: „Adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle.” (Lk 24,42—43) A tény, hogy Jézus a tanítványok szeme láttára eszik, olyan bizonyíték a számukra és az olvasó számára is, amely nem igényel további magyarázatot vagy részletezést. Hasonló jelenséget tapasztalunk az emmauszi történetben is (Lk 24,13—35). Itt eucharisztikus jelentés párosul az együtt étkezéshez, amelyet ez alkalommal „kenyértörésnek” nevez az evangélista. A kenyértörésben a két tanítvány felismeri Jézust, megnyílik a szemük. A kenyértörés Jézus felismerésének, ugyanakkor azonban újbóli elrejtőzésének is a helye15. A Cselekedetek kezdetén a mennybemenetel előtti találkozás is tudósít arról, hogy Jézus együtt étkezett övéivel (1,4)16. Ez a megállapítás a mű programját tartalmazó rövid párbeszédet vezeti be a feltámadott Jézus és tanítványai között (1,4—8), tehát hangsúlyos helyzetben szerepel. A közös étkezés ténye a párbeszédben tárgyalt témák szempontjából (Izrael országának helyreállítása, a Szentlélek eljövetele, a tanúságtétel parancsa) érdektelen. Az előzőekhez hasonlóan arra kell gondolnunk, hogy Jézus jelenlétének valósága és a tanítványokkal való kapcsolatának különleges közelsége adja meg a helyes értelmezés kulcsát. A tanítványok küldetése csak a feltámadt Jézussal való szoros kapcsolatból értelmezhető. A közös étkezés az étkezők szoros kapcsolatára utal a mindennapi életben is. Nemcsak az előzőkben bemutatott nyelvtani és logikai környezet „kívánja” ezt. Lukács evangéliumából ismeijük azt a részletet (13,25—27), amelyben a közös étkezésre a szoros ismeretség jeleként hivatkoznak a megtagadottak. Szent Pál is megtiltja (lKor 5,11) a közös étkezést a bűnösökkel, s ekkor valószínűleg a mindennapos kapcsolatot tiltja meg a közösség feslett életű tagjaival. Jézus említett példázatával gondolatmenetünk második részéhez érkeztünk. A „vele ettünk és ittunk” kitétel a lukácsi emlékezés összefüggésében nemcsak a feltámadás utáni, hanem a feltámadás előtti étkezésekre is vonatkozhat. A szöveg kifejezett módon és elsődleges értelemben nyilvánvalóan a feltámadás utáni együtt étkezésről beszél. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a feltámadott megjelenésének leírása a Lk 24-ben a földi és a feltámadott Jézus azonosságát hirdeti, és ha folytatjuk Péter beszédének visszaemlékezését, amelyben Jézus nyilvános működése és a kereszthalál meg a feltámadás egyazon isteni terv részei, akkor kézenfekvő, hogy Jézus földi lakomáinak sorát is beillesszük a „vele ettünk és ittunk” kifejezés teljes tartalmába. A szentíráskutatók gyakran hivatkoznak arra, hogy a Jézussal együtt elköltött étkezések különösen a bűnösök, a szegények, a társadalomból kitaszítottak számára az Isten 15 A negyedik evangélium a csodálatos halfogás eseményéhez kapcsolja a Feltámadott és a tanítványok közös étkezését (vö. Ján 21,9. 13. 15). A 13. vers „fogta” és „odaadta” kifejezései eucharisztikus jellegűek. A fordulatos elbeszélés a sikertelen éjszakai halfogásról és Jézus kilétének lassú felismeréséről ez alkalommal is a közös étkezésben nyugszik el. A csodálatos halfogás lukácsi elbeszélése (Lk 5,1-11) és a Ján 21 elbeszélése azonos logikát követ: a sikertelenség után a csoda, majd Péter meghívása, akit félelem és szégyen tölt el bűnei miatt. A synalizomai ige ’együtt étkezni’, ’együtt sót fogyasztani’jelentéséhez lásd EWNT III. 711-712. TEOLÓGIA 2006/3-4 157
