Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 3-4. szám - Martos Levente Balázs: "Vele ettünk és ittunk..." (ApCsel 10,41). Emlékezés és önazonosság az Apostolok Cselekedeteiben
MARTOS LEVENTE BALAZS I Vele ettünk és ittunk... ” (ApCsel 10,41). látszó kereszthalál után Jézust feltámasztja és megmutatja az „Isten által előre kijelölt tanúknak”. Péter beszéde szerint valójában egyazon isteni terv teljesedik be, amikor Jézus küldetést, erőt és Szendéiket kap, és akkor, amikor Isten előre rendelése szerint Jézus tanúul rendeli az apostolokat (42. vers). A Koméliusz-elbeszélést a látomások kölcsönös felidézése már megelőző szakaszaiban is emlékező elbeszéléssé avatta. A szereplők Isten vezetésének közvetlen megtapasztalása folytán cselekszenek, illetve erről beszélnek, tanúságot is tesznek egymás előtt. Péter beszéde valójában folytatja az eddigi beszédek logikáját, csakhogy most már nem a közelmúlthoz tartozó eseményekről szól, hanem azokról, amelyek a mostaniakat megalapozták, értelmessé és érthetővé teszik. Jézus Krisztust hirdeti, akinek a követségében jár, és akinek személyéből és példájából lesznek érthetőek a jelen látomásai is. Kornéliu- szé, akinek Isten parancsára Pétert kellett hívnia; hiszen Jézus az, aki Péternek parancsot adott, hogy nevében bűnbocsánatot hirdessen (42. vers). Péter látomása pedig a tisztátalannak gondolt állatokról Kornéliuszban nyer értelmet, akit a mózesi törvény alapján Péter tisztátalannak gondolhatott volna, de akit a Jézus Krisztusba vetett hit Isten előtt megtisztít. Péter beszéde a helyzetre való közvetlen reflexióval kezdődött, de saját szerepének megalapozásával végződik. A Szentlélek váratlan érkezése kell ahhoz, hogy az apostol visszatéijen jelenlegi feladataihoz, és megkeresztelje az új megtérőket. Ezután a meglepetéssekkel teli és örömteli jelenet után meglepő az elbeszélés újabb fordulata, a jeruzsá- lemi, „körülmetéltségből való” keresztények támadása Péter ellen: „Bementéi a körül- metéletlen férfiakhoz és ettél velük!” (Csel 11,3) Csak ennyit értettek meg mindabból, ami történt? 3. „VELE ETTÜNK ÉS ITTUNK...” CSEL 10,41 A jeruzsálemi testvérek vádaskodó megszólítására Péter nem hatalmi szóval válaszolt, hanem az eseményeknek, Isten látomásokban megnyilvánuló vezetésének türelmes felidézésével. A pogányokhoz való belépés és a velük való — egyébként korábban nem említett — közös étkezés nem jelentéktelen részletkérdés. Péter beszédének már említett kitételét — „nekünk, akik vele ettünk és ittunk a halálból való feltámadása után” — a szövegösszefüggésnek megfelelően eddig elsősorban úgy értelmeztük, mint a tanúk szerepét kiemelő állítást. Ha azonban beillesztjük a Kor- néliusz-történet egészébe és a lukácsi visszaemlékezés egységébe, akkor újabb, teljesebb értelmet nyer. A közös étkezés bizonyítja, hogy Jézus valódi személy, azonos a tanítványok számára korábban ismert, názáreti tanítóval, ugyanakkor hordozza azt a gazdag jelentéstartalmat is, amely Jézus nyilvános életének, lakomáinak sajátja volt. Lukács evangéliuma 24. fejeztében olvassuk a beszámolót Jézusnak az apostolok előtti megjelenéséről, amelyben együtt is eszik velük (Lk 24,36—43). Az elbeszélés programadó mondatának valószínűleg a Jézus szájába adott kijelentés tekinthető a 39. versben: „valóban én vagyok!” A jelenet nemcsak arra a kérdésre ad választ, hogy Jézus fel- támadt-e, hanem elsősorban arra, hogy ez a Jézus azonos-e a földön ismert, a halálba kísért Jézussal. A hangsúlyos „én” a régről ismert, a szeretett, az evangélium korábbi fejezeteiben fokozatosan bemutatott Jézus jelenvalóságát hirdeti. A közös étkezés ebben az összefüggésben Jézus személyének azonosságát és valódiságát, közvetve az ő feltámadásának valóságát jelzi. Az elbeszélés szerint Jézus megjelenése az apostolokban félelmet és kétkedést váltott ki, amelyet csak a többszörös biztatás, végül pedig a közös étkezés old 156 TEOLÓGIA 2006/3-4
