Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 3-4. szám - Martos Levente Balázs: "Vele ettünk és ittunk..." (ApCsel 10,41). Emlékezés és önazonosság az Apostolok Cselekedeteiben
„ Vele ettünk és ittunk... ” (ApCsel 10,41). MARTOS LEVENTE BALAZS Szép inklúzióval van dolgunk, amelyben a ton logon hon apesteilen tois huiois Israel (az Ige, amelyet küldött Izrael fiainak) és a pantes hói prófétai martyrousin (tanúságot tesz az összes próféta), illetve a dia Iésou Cristou (Jézus Krisztus által) és a dia tou onomatos autou (az ő neve által) összetételek megfelelnek egymásnak. Mindkét versben megerősítést nyer a tartalom egyetemes jellege is a pánton kyrios (mindenek Ura) — panta ton pisteuonta eis autón (mindenki benne hívő) szópárban. Ez az egyetemes jelleg már a 42. versben megjelent, amely a krites zöntön kai nekrön (élők és holtak bírája) merizmával átmenetet képez az emlékező múlt idő és az örök érvényű jelen (estin) között. Az emlékező jelleget az egyes szám harmadik személy és a többes szám első személy között vibráló szerkesztés is jelzi. Az emlékezés tárgya, főszereplője Jézus, mint az Isten felkentje, mint a János keresztségében részesülő, mint jót cselekvő és gyógyító személy. Az emlékezés második részében jelenik csak meg, de rögtön valódi hangsúllyal (kai hémeis — mi pedig) az akkori szemtanúk, mostani tanúságtevők csoportja (lásd a ’tanú, tanúságot tenni’ szavak előfordulásait a 39., 41. és 42. versekben). Hangsúlyosnak tekintem a 39. vers kai heméis kezdőszavait, nemcsak a mondatban kiemelt, enfatikus jellegük miatt, hanem a beszédben elfoglalt helyüknél fogva is, amennyiben a 37. vers himeis oidate (ti tudjátok) megszólítása után itt tér vissza a beszélő saját élményeihez, saját megbízatásához, amelynek erejében most is cselekszik. A beszélő a „ti” és a „mi” hangsúlyos elválasztásával kiemeli saját magának és a vele egységben lévőknek a szerepét a Jézusról szóló hír továbbadásában. Ezt nyelvtanilag és retorikailag a következő jelenségekkel illusztrálhatjuk. A 39. vers már említett kai hemeis összetételét folytatja a 41. és a 42. vers hémin (nekünk) személyes névmása. Az összetett mondatszerkesztésben feltűnik továbbá, hogy a 38. verstől kezdve a beszédben több vonatkozói mellékmondatot találunk. Ezek Jézusra (hős diélthen; hon aneilan kremasantes epi xylou 38—39. vers) vagy Jézus tetteire (hőn epoiesen 39. vers) vonatkoznak, egyetlen kivétellel: a 41. vers a tanúul rendelt tanítványokkal kapcsolatos megjegyzést tartalmaz: hoitines synephagomen kai synepiomen autö méta to anasténai autón ek nekröv — akik vele ettünk és ittunk a halálból való feltámadása után. Úgy tűnik, hogy ebben a kitételben válik a legszemélyesebbé a beszéd visszaemlékező érvelése. Ez a mellékmondat valójában tagadással szűkíti a tanúk körét. Ezáltal a már említett „mi” még hangsúlyosabbá válik. Az egyetemességre utaló pantes (mindenki) csupán tagadás formájában jelenik meg. A kommentátorok kiemelik, hogy ebben a pogányok előtt elhangzó beszédben nincs kifejezett ószövetségi hivatkozás, legfeljebb néhány ószövetségi visszhang14. Jellemző módon a visszaemlékezés is mintegy megállt Keresztelő János személyénél, akit éppen Lukács evangélista radikálisan az Ószövetséghez tartozóként mutat be. Az érvelés talán éppen ezért hagyatkozhat egyedül tapasztalati tényekre, a beszélő saját tanúságtételére. A mostani hallgatókat, az akkori esemény tanúit és az akkori főszereplőt, Jézust egyetlen, ám annál hatalmasabb erő köti egységbe: Isten terve, Isten rendelése. A felidézett múlt kezdőpontja Péter beszédében Jézus megkeresztelkedése Jánosnál (37. vers). Ez a kezdet Isten terve szerint való; Isten az, aki a keresztségben „Szentlélekkel és erővel” kente fel Jézust (38. vers). Isten a cselekvő akkor is, amikor a tervet meghiúsítani 14 így J. KüRZINGER, Die Apostelgeschichte 1. Teil (Geistliche Schriftlesung 5/1; Leipzig 1965) 284. Kürzinger a Csel 10,34 és lSám 16,7 egybecsengését állítja, míg W. S. Kurz a 40. versben látja a MTörv 21,22-23 visszhangját a iára feszítéssel kapcsolatban (Apostolok Cselekedetei, Szegedi Bibliakommentár, Újszövetség 5; Kecskemét—Pannonhalma 1992) 56. A Cselekedetek missziós beszédeinek, főként a zsidókhoz szólóknak (2,14—36; 3,11—26; 7,1-53; 13,16-41) ószövetségi vonatkozásait elemezte a közelmúltban P. Tremolanda, „Tradizione e kerygma nei discorsi apostoliéi dei libro degli Atti”, Ricerche Storico Bibliche 2004,1—2. 313-336. TEOLÓGIA 2006/3-4 155
