Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 3-4. szám - Martos Levente Balázs: "Vele ettünk és ittunk..." (ApCsel 10,41). Emlékezés és önazonosság az Apostolok Cselekedeteiben
MARTOS LEVENTE BALAZS „Vele ettünk és ittunk.(ApCsel 10,41). meg is teszi9. Az arisztotelészi elbeszéléstechnikai fogalmakhoz visszanyúlva az elbeszéléseket a bennük végbemenő legfontosabb változások jellege szerint alapvetően a feloldó vagy kinyilatkoztató kategóriákba soroljuk10 *. A Cselekedetek egésze ebből a szempontból elsősorban feloldó elbeszélésnek tekinthető, amely a születő egyház útkeresését és tényleges útját mutatja be. A megoldást jelentő döntést, azaz a Cselekedetek esetében a zsidókkal való szakítást és a pogányoknak az egyházba való befogadását, ugyanakkor az Isten tervének felismerése teszi lehetővé. A Cselekedetek mintegy azt a folyamatot mutatja be, amelyben ez a felismerés a főszereplőkben végbemegy. Ezáltal természetesen az olvasót is segíti abban, hogy Isten tervét megértse. Bár Fülöp az etióp udvari tisztet már megkeresztelte a 8. fejezetben, a Csel elbeszélésében és történetileg nyilván az ősegyházban is fontosabb szerepet játszó Péter apostol döntése nagyobb súllyal bír. Hosszabb és részletesebb az elbeszélés, többször és közvetlenebb módon lehetünk tanúi isteni vezetésnek illetve beavatkozásnak, amely Korné- liusznak és Péternek megadatott, többször emlékezetbe idézett látomásokban, illetve a Szentlélek váratlan eljövetelében válik egyértelművé. Koméliusznak és az etióp tisztnek a megkeresztelése abban is különbözik egymástól, hogy míg Fülöp tettében semmi sincs, ami beleütközne a zsidó törvénybe, addig Péter a pogány százados házába lépve áthágja a mózesi előírásokat, ahogy azt az események után (11,2—3) szemére is vetik". Az elbeszélés azonban, ahogy azt az imént a Cselekedetek egészéről is állítottuk, kiemeli Péter döntésének a megalapozott és — mondhatni — végsőkig megfontolt, csak lassan megszülető jellegét. Az apostol kétszer kap külső útmutatást az elbeszélésben12: saját látomásában, majd beszéde után a Szentlélek eljövetelében. A reakció, amellyel Péter jelzi, hogy felismerte Isten akaratát, az előzőnek megfelelően szintén kettős: a beszéd kezdete (10,34: „Valóban azt tapasztalom...”); illetve a jelenet végpontja, a jelenlévők megkeresztelésének az elrendelése (10,48). Péter beszéde (10,34-43) tehát a helyzetre reflektálva kezdődik, de a továbbiakban nagyívű emlékezéssé tágul. Egyetlen érvelési sorozat, amelyet nem szakít meg a hallgatókhoz intézett vagy tőlük érkező közbevetés. Kivételt talán a 37. versben található „Ti is tudjátok” megszólítás képez, amely jelzi a beszéd tagolását is. A 37—42. versek a Jézusban végbement üdvtörténeti eseményeket elevenítik fel egy emlékezés, illetve emlékez- tetés formájában, ahogy azt az említett „ti is tudjátok” megszólítás jelzi. A beszédet bevezető 34—35. versek Péter beszédének a beszédhelyzetbe való beillesztését szolgálják. A 36. és a 43. vers önmagában is értelmes, hitvallásszerű keretet ad Péter beszédének13. 9 C. K. Rowe, „Luke-Acts and the Imperial Cult: A Way Through the Conundrum?”, JSNT 27 (2005) 279- 300, itt 289 az elbeszélés fontosságát Szent Pál és Szent Péter kapcsolatának fényében világiba meg. Az elbeszélés, mondja, a Pál meghivástörténetében felmerülő pogány misszió gondolatát teszi elfogadhatóvá (vö. 9,15). Nem véleden, hogy Péter jeruzsálemi beszéde után az elbeszélés szála visszavezet Pál személyéhez (11,25). „Peripeteia; anagnorisis.” vö. Székely J., Az Újszövetség teológiája (Budapest *2004) 319—320. „Plot of resolution -plot of revelation”, „Auflösungsfabel — OfFenbarungsfabel”. Vö.: J.-L. Ska, „Our Fathers Have Told Us” Introduction to the Analysis of Hebrew Narratives (Subsidia Biblica 13; Roma 1990) 18-19. Az elbeszélés szépségéhez tartozik, hogy ez a momentum, a pogányokkal való közösségvállalás különlegessége valószínűleg az eredeti olvasóknak sem volt magától érthető. Ahogy Péter Isten vezetése alatt láthatóan tétovázás nélkül teszi az ő akaratát, és ügyet sem vet a törvényre, úgy az irgalmas Istent szerető olvasó is csak utólag teszi fel a kérdést, hogy jól cselekedett-e. Kornéliusz látomásának elbeszélése mintegy közvetetten hat Péterre. 13 C. K. Rowe, „Luke-Acts and the Imperial Cult: A Way Through the Conundrum?”, JSNT 27 (2005) 291 kiemeli a 36-37. versek fordítási problémái közül a 36. vers végén található ou-to j evstin pa.ntwn ku,rioj mondat kérdését. Meggyőzően érvel amellett, hogy a mutató névmással kezdett mellékmondat Jézus Krisztus uralmát hangsúlyozza más lehetséges uralkodókkal szemben. „O, és nem más, mindenek Ura.” 154 TEOLÓGIA 2006/3-4
